Izabella May: A Pegazus vére

1.  rész

A tehetetlen nyugtalanság pusztító árát megállítani nem tudom. Minden percben úgy érzem súlyát, mint tonnás sziklákat a szívemen. Makacsul nehezednek rám. Mit tegyek?Látom az utat, mégis félek elindulni rajta, mert sötét, ködös, és homályos. De mennem kell tovább. Hogy utamon ne egyedül kelljen járnom, segítségül mellettem áll minden, ami kell, minden elem: a Tűz, a Víz és a Szél. S magam vagyok az örök, szilárd, s rendíthetetlen Föld. Hiába ám minden támasz, valami makacs görcs fojtogatja torkomat, s érzem, hogy hiányzik valami. Valami, amely a lényemből veszett el, egy darab belőlem, létezésem nélkülözhetetlen eleme. Lélegeznem kell. Hiányzik a Levegő.

Méra szélsebesen vágtatott hűséges, gyönyörű, ébenfekete lova hátán, hogy a megbeszéltek szerint Falvia várába érjen.Nem akart késni. Ő sosem késett, és sosem érkezett utolsónak. Mindezen felül pedig túlságosan kíváncsi volt, hogy a hatalmas mágus, Dhar Lar miért kérette sürgősen őt a várba.Egy vadászatból tért haza éppen, amelyen egy gyönyörű kan disznót lőtt, amikor az égő vörös futármadár a levelet hozta. Tűzből lobbant életre, s amint a nő átvette a levelet, a madár elhamvadt, mintha sosem lett volna. Ennyi volt létezése célja. Méra azonnal elolvasta az üzenetet. Kibontotta a vörös pecsétet, és mohón falni kezdte a sorokat.Szűkszavúan mindössze annyi állt benne, hogy amint teendői engedik, induljon el Falvia várába. A nő érezte a leírt szavakon, hogy eléggé sürgős, még akkor is, ha ez így a szó szoros értelmében nem állt a levélben. A dolog miértjéről egy szó sem esett, ami valljuk be, eléggé hatásos taktika, ha fel akarják kelteni az ember kíváncsiságát.S mivel ő kíváncsi természet volt, minél hamarabb el akart indulni. De előtte azért gondosan felszerelte az otthona környékét csapdákkal, élesíttette a tetőszerkezetre felszerelt íjakat, ne hogy az erdő vadjai kiszagolják és kifosszák az éléskamráját. Úgy vélte jobb az óvatosság.Világ életében óvatos és megfontolt volt, persze ezt is az édesapjától örökölte, mint sok más előnyös tulajdonságát. A kíváncsisága pedig bátorságával keveredett, és ettől volt néha túlzottan vakmerő is talán, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez nő létére egy szokatlan tulajdonság volt.Gyorsan Sötétség hátára pattant hát, hogy minél hamarabb kiderítse, miért hívatják, s mi az a nagy titok, amit nem érzett a mágus eléggé levél témának.Volt már három éve is, hogy nem járt ott – gondolta a lány, miközben Sötétséggel kikerültek az erdőből. De lehet, hogy négy is eltelt az óta. Kideríti mi az oka a meghívásnak, és azzal majd eldönti, meddig kíván maradni.A Falvia várában töltött időkről gondolkodott, amikor hirtelen meghallotta, hogy egy másik lovas is van a háta mögött. Egy egyszerű szürke mén volt, de Méra igazán azon lepődött meg, hogy nem volt lovasa. A szürke lassan beérte, és melléje került. Olybá tűnt, mintha célirányosan a vár felé vágtatna, bár ennek a lány nem látta értelmét.A ló hirtelen rápillantott a csodálkozó nőre, és Méra esküdni mert volna rá, hogy kihívást látott a ló szemeiben, mintha versenyre invitálná. Egy pillanatra el is vetette a gondolatot, de ezek után a szürke gyorsabb iramba kezdett, így hát ő is utána eredt. Egy kis versenyzés igazán nem ártott neki, és Sötétség is élvezte, hogy a tavaszi széllel szemben vágtathat.Mire kiértek a pusztából, a hatalmas hegyrendszer fenségesen tűnt fel a lány előtt. Úgy csúcsosodott az ég felé, mint egy rendíthetetlen, masszív kőtömb, mint egy fal, amin képtelenség átkelni. Teteje szinte a tejfehér felhők között ért véget.Elválasztott mindent a túloldalán lévő világtól.Oldalában feltűntek Falvia fehér zászlajai, rajtuk a rendíthetetlen oroszlán, mely fenségesen állt felszegett fejjel, és egy kard, amelyek e nép jelképei voltak. Az ő népe – gondolta Méra büszkén. A bátor, és erős szívű falviai nép, akik a hegy lábánál éltek. A férfiak bányászattal foglalkoztak, és úgy ülték meg a lovat, mintha arra születtek volna. Ha kellett, a kardot is úgy használták, mint az evőeszközt, amivel a levest mérték. Asszonyaik meleg tűzhellyel, és szerelemmel fogadták megfáradt férjeiket, amikor azok megérkeztek a munkából. Gyerekeiket pedig hazafiságra, és kegyelemre nevelték, ez azonban nem járt együtt a puhánysággal. A fiúkat már tíz esztendejük betöltése után kardforgatásra tanították, hogy mire felnőnek, igazi bátor harcos legyen belőlük.A nő felnézett a városra, majd a tekintetét feljebb vitte a hegyoldalban álló Falvia várára. Átvágtatott a városon, és ahogy közeledett, úgy élesedtek ki a vár körvonalai is.Méra szíve nagyot dobbant a látványra, de nem kereste az okát, inkább az izgatottságra kente a dolgot, és felvágtatott a hosszú kőhídra, mely a szürke szikla vár felé vezetett. A mellette vágtató ló úgy suhant előre, mintha az élete múlt volna rajta, és nem is lassított, amíg be nem ért a hatalmas, vaskos kapukhoz.Akkor aztán, ott a kapuk előtt a lány hatalmas csodálkozására a mén megrázta magát, s mint egy másodperc töredéke alatt férfivá változott. A nő megállította a lovat, és lepattant róla. Pontosan tudta, hogy egy Alakváltóval van dolga, de a csodálkozása nem hagyott alább. Alakváltó százévente csak egyszer született, és ő még sosem találkozott ilyennel.A férfi úgy vigyorgott rá, akár egy kölyök, és odaszólt neki.-          Gyorsabb voltam.

Méra megfogta Sötétség kantárját, és megveregette a ló horpaszát.-          Meglehet. Alakváltó. – mondta és végignézett a férfin.

Erős test, markáns arcvonások, szürke szeméből hátra volt fogva hosszú, világos barna haja. Hanyag testtartásával pimasz mosoly párosult. Egy íj szolgálta minden fegyverét.A férfi összefonta a karját, és ő maga és végignézett a nőn.Karcsú volt, csodás formákkal, rövid, gesztenyebarna haja az álláig ért. Szeméből erő és magabiztosság sugárzott, és még valami, ami rendíthetetlen célratöréséről tanúskodott.Egyszerű férfinadrág, ing, és kemény bőrmellény volt rajta, ami egészen jól állt neki. Bár férfias ruhákba öltözött, nőiessége tagadhatatlan volt. Oldalán a bőrtokban erős markolatú tőr volt, ami körül kígyó tekeredett, szemei egy - egy smaragdszínű kő.-          Szép tőr. – állapította meg a férfi. – Jól használod?

A lány kajánul elmosolyodott. – Azt könnyen megtudhatod.A férfinak pislogni sem volt ideje, a nő kikapta a fegyvert a tokból, és villámgyorsan az Alakváltó felé hajította. Szerencsére a férfi gyorsan reagált, és a kezéből pajzsot formázva kivédte a támadást. A tőr nagyot koppant a híd hideg, szürke kövén.A lány odasétált érte.-          Ügyes. Mázlid van, hogy gyors vagy, különben a húsodba mart volna. – mondta a lány, és találkozásuk óta először őszintén mosolyodott el, majd kezet nyújtott a férfinak. – Méra vagyok. Örülök, hogy megismerhetek egy igazi Alakváltót.

A férfi elfogadta a barátságos gesztust, és erősen megragadta a lány jobbját.-          Az én nevem Yarwin. Én pedig örülök, hogy találkozhattam egy harcossal, akinek nincs ellenére egy kis verseny.

Méra bólintott az elismerésre, - hogy nő létére harcosnak nevezte őt - és megragadta Sötétség kantárját, hogy a kapu felé indulhasson.Amint a nagydarab, izomkolosszus őrökön sikerült átjutniuk, csikorogva forogtak a kerekek, és nyílt a kapu. Bent két újabb őr fogadta őket, akiket Méra már látásból ismert, hiszen évekkel ezelőtt találkozott már velük. A Harcosok elindultak velük a keskeny utcán, ami mellett kicsiny, takaros, szalmafedelű házak álltak. Akik kint voltak az utcán, érdeklődő pillantásokat vetettek a jövevényekre. Egy szőke, göndör fürtös kislány, aki körülbelül nyolc esztendős lehetett, amikor meglátta Mérát, sötét színű, kissé rongyos ruhájában, és vékony cipőjében a nevét kiabálva odaszaladt hozzá. A lány felismerte a gyermeket. Az édesanyja az egyik Harcosnak az asszonya volt. Leginkább azon lepődött meg, hogy a kislány felismeri őt, hiszen amikor utoljára látta, még csak négy - öt éves lehetett.A kislány tele szájjal mosolygott a nőre, gyönyörű, aranybarna szemeivel rámeredt.-          Hol voltál? – kérdezte a kislány, s hirtelen átkulcsolta a lány lábait. Olyan szorosan ölelte, hogy Méra szinte meghatódott tőle. Yarwin kínácsian figyelte a nő reakcióját, akin meglepettség tűnt fel, de mintha egy kis időre eltűnt volna az arcáról a komolyság.

Méra lehajolt a kislányhoz, és megsimogatta szőke fürtjeit.-          Sera. Hogy megnőttél. Nagyon szép vagy.

A gyerek elpirulva sütötte le a szemét, aztán hirtelen izgatottan mesélni kezdett.-          Képzeld, született egy kisöcsém. Tralen. Mindig sír, és még bepisil, de olyan viccesen eszik - kuncogott. -  Nagyon szeretem, és anya azt mondta vigyázzak rá, én pedig mindig őrködök a kiságya felett. Odaadom neki a játékaim is. És kaptam apától egy pónit. Azt mondta, mire felnövök, a ló is nagyobb lesz, és megtanít lovagolni. Úgy szeretnék lovagolni, mint ő. Most fent van a királlyal, de estére mindig haza jön, mire elalszom, hogy jóéjt puszit adjon. Azt mondta azért kell, hogy ne álmodjak rosszat, és nem is szoktam. – elhallgatott, gondolkodott, milyen hírrel szolgálhatna még a nőnek, majd összeráncolta a homlokát. -  Te miért jöttél?

-          Én is a királyhoz tartok. Ami azt illeti, már nagyon vár, úgyhogy mennünk kell. Majd találkozunk még, rendben?

A kislány beleegyezően bólintott, mire a nő magához ölelte a csöppséget.-          Vigyázz Tralenre és anyura. – megpuszilta az arca mindkét oldalát, aztán visszaküldte játszani. A kislány még intett neki, majd eltűnt a többi gyerekkel.

Yarwin, aki maga is édesnek találta a gyermeket, vigyorogva nézett rá a nőre.-          Mi van?

-          Semmi, semmi. – mosolygott tovább a férfi. Úgy vélte, ha ennek a nőnek nincsenek is gyerekei, egy napon biztos jó anya lesz belőle. De nem mondta el a véleményét, csak követte az őröket, akik a vár felé vezették őket, hogy a király elé járulhassanak.

A hatalmas trónterem oszlopcsarnokai előtt egy – egy súlyos dárdával felszerelt harcos állt, és miután már várták őket, szó nélkül bemehettek, hogy találkozhassanak az uralkodóval.Odabent újabb katonák fogadták őket, akik az oldalukon elindultak a hosszú terem túloldalára, a trón elé.A nagy mozaik ablakokon besütött a déli nap, fénysugarait végighúzva a termen, mintegy megvilágítva útjukat a király felé.Kvaldo ott ült a hatalmas trónuson, fején az egyszerű, mégis tekintélyes koronával, vállán piros palást, oldalán ott lógott a kard, amit akkor is magánál tartott, ha álomra hajtotta a fejét. A várban biztonságban volt, hiszen a népe szerette, a katonái pedig mind egy szálig vérüket ontották volna érte, és hűségük töretlen volt. Nem a testi épsége érdekében volt nála a fegyvere, hanem inkább olyan volt neki, akár az egyik karja, vagy épp lába, amellyel olyan sok csatát megvívott már élete során. Méra jól ismerte őt apja által, most még sem tűnt olyan erősnek, és határozottnak, mint amilyen valójában volt. Kezei az oroszlánfejű karfát markolták, és már elég közel voltak ahhoz, hogy Méra láthassa: az ujjai is belefehéredtek a szorításba.Amikor odaértek, a lány és Yarwin mélyen meghajolt, majd fél térdre ereszkedtek, a két harcos pedig elfoglalta helyét a király mellett.-          Éljen soká Kvaldo király, Falvia uralkodója- mondták a tisztelgők szinte egyszerre.

-          S hozzon a jövő békét, és jólétet. – fejezte be a király a jeligét, s felállt, hogy üdvözölje a vendégeket. Odasétált Mérához, és a kezét nyújtotta neki, hogy felsegíthesse.

-          Álljatok fel, és legyetek üdvözölve. – mondta. A lány, amint felállt, belenézett a nála egy fejjel magasabb férfi szemébe. A meleg barna íriszek, amelyekben a kislány, majd később a felnőtt nő mindig is egyfajta királyi méltóságot és erőt látott, most szomorúságot vélt felfedezni.

-          Örülök, hogy újra látom, felség. – mondta a lány, és rámosolygott az uralkodóra, arra, akit mindig is olyan nagyra tartott, és tisztelt.

A férfi szája széle megrándult, mintha mosolyogni próbált volna, de csak egyfajta fintor sikerült belőle. Kezei azonban puhán végigsimították a lány arcát. Egy pillanatig tartott csupán, egy szeretetteljes pillanatig, majd le is engedte a kezeit.-          Jó újra látni téged, Amérea. Yarwin. – bólintott a férfi felé. – Már vártunk titeket.

Ebben a pillanatban kinyílt egy kis ajtó a trónszékek melletti falban, és egy nő lépett ki rajta. Hosszú, zöldszínű selyem ruhájában földöntúli szépségnek tűnt, ébenfekete haját kifésülték, és a tarkójára kontyba tekerték, fején a picike arany korona megcsillant a fényben. Állát kissé felemelte, és ettől még méltóságteljesebbnek tűnt. Amint közelebb lépett, és megállt a király mellett, ránézett a vendégekre, majd pár pillanat után elmosolyodott.-          Gondolom, te lehetsz Yarwin. – nézett a férfira. Hangja csendes volt, és lágy, mégis tiszteletet követelő.  – Az Alakváltó. Jól mondom?

A férfi mélyen meghajolt. – Igen, úrnőm, én vagyok. Szolgálatára.A királynő elmosolyodott, majd a lányra nézett.-          Méra. – szeme megcsillant, amint kimondta a nevét. – Olyan gyönyörű nő lettél, mintha édesanyádat látnám. Örülök, hogy újra találkozunk, de kissé sokáig várattál bennünket a látogatásoddal. Már azt feltételeztem, hogy megbántottunk téged.

A lány mélyen meghajolt, és bűnbánóan lehajtotta a fejét. – Elnézését kérem felségednek, nem állt szándékomban ezt éreztetni. Remélem, hogy megbocsájt, és elfogadja a gyászom mentségem gyanánt.Az uralkodónő kissé megbillentette a fejét. – Igen, azt hiszem ez megfelelő mentség. Édesapádat mi magunk is mélyen meggyászoltuk. Részvétem az elvesztése miatt, bárcsak segíthettem volna átvészelni azt a fájdalmas időszakot, amit átéltél miatta.-          A távolból is éreztem támogató szeretetét, úrnőm. – mondta Méra. Leírhatatlan boldogság fogta el, amint a nő szemébe nézett. A királynő mindig is úgy szerette őt, mint a leánygyermekét, és kissé röstellte is magát érte, amiért nem osztotta meg vele a gyászát, hanem megtartotta magának. Viszont a nő semmit sem változott, ugyanolyan gyönyörű volt, mint pár éve, szemeiben ugyanaz a melegség, s kedve támadt megölelni őt. Helyette inkább csak rámosolygott, teljes szívéből, amire ebben a pillanatban csak képes volt, s úgy tűnt, a királynő szemében boldogság csillan meg.

-          Az apád kivételes ember volt, Méra. – szólalt meg Kvaldo. – Az egyik legjobb harcosom, bajtársam, és barátom. Éppen ezért szeretném, ha így gondolnál rá, és én magam is ekképpen emlékezem majd halálom órájáig.

-          Felség, köszönöm dicsérő szavait. – mondta a lány, és a szívére tette a kezét. – Számomra nagyon sokat jelentenek. És bizonyára apámnak is sokat jelentenének. Bár biztosan tudta, miként vélekedik róla.

Hirtelen újra nyikorogva kinyílt az ajtó. Amint a lány hátranézett, és meglátta a belépő alakot, egyfajta megmagyarázhatatlan nyugalom öntötte el.A férfi hosszú, fehér köpenyt viselt, ősz haja a hátát verte, szakálla fehér, mint a tél eleji friss hó. Dhar Lar, a mágus apja jó barátja volt, ezért a lány jól ismerte őt. Bár idős volt, mégis ruganyos és hatalmas léptekkel közeledett a trónus felé. Nem volt egyedül. Két nő csendesen követte. Az egyikőjük rögtön megragadta Méra figyelmét, mert fekete ruha volt rajta, amely a földig ért, s vérvörös, hosszú haja tűzként lobogott utána, amely ellentétben állt fehér bőrével. Méra már messziről látta, milyen mélyzöld szemei vannak. Még ekkora távolságból is érzett körülötte egyfajta erőt, amit nem tudott hová tenni. Valamiféle magabiztosság lengte körül, járása is ezt sugallta.A másik lány szöges ellentéte volt a nőnek. Kissé meg volt szeppenve, érezte rajta az idegességet. Bájos volt, egyenes szőke haja, mint a méz, kék szemeiben gyermeki ártatlanság csillogott, bár a lány egykorú lehetett vele. Egyszerű ruha volt rajta, valami kék vászon, amiben pontosan úgy festett, mintha most jött volna a tyúkok mellől.Jöttükre a király széttárta karjait. – Végre mind itt vannak.A mágus kis fejbiccentéssel üdvözölte az uralkodókat, a két nőnek pedig a föld felé mutatott, hogy hajoljanak meg, és tegyék meg tiszteletüket. Amint elmondták Falvia jeligéjét, a mágus nem is vesztegette az idejét, a mondandójába fogott.-          Tudom, hogy kíváncsiak vagytok, miért kellett jönnötök. – mély, rekedtes hangjából melegség és bölcsesség sugárzott, s mint mindig, mikor a lány hallotta, Méra gyomrából, ha volt is, eltűnt a remegés. A nagyteremben mindenki egymást méregette, hiszen idegenek voltak egymás számára, s minél hamarabb tudni akarták, mi volt az indoka a meghívásnak. Mindenkinek eszébe jutott valami, magában találgatott.

A mágus hátrakulcsolta a kezeit, és járkálni kezdett. Az uralkodó pár helyet fogalt a trónuson.-          Mond el nekik, Dhar Lar. Minden részletet tudniuk kell. – mondta Kvaldo. A mágus bólintott, és igyekezett összeszedni a gondolatait, és kizárni a többiekét.

2. rész

-          Mint azt tudjátok, - kezdte, - királyunknak és királynőnknek még nem született gyermeke. Jóslataimban eddig még nem is szerepelt az örökös jövetele, egészen mostanáig. A sors úgy döntött, hogy Amina királynőtöknek fia kell szülessen.

A királynő mosolyogva érintette meg a hasát, amelyen még semmi sem látszott ugyan, de már tudta, hogy egy kis élet kezdett növekedni benne. Boldogan nézett a férjére, és megfogták egymás kezét.-          Végre várandós vagyok.  – szólt mindenkihez, de még annak a férfinak a szemébe nézett, aki a legfontosabb volt az életében.

A szőke lány elérzékenyült a látványtól, és nem túl látványosan ugyan, de a szívéhez kapott. Yarwin vigyorogva nézett rá, mire elpirult, és komolyságot erőltetett az arcára.Dhar Lar újra járkálni kezdett, egy helyben nem volt képes rendezni a gondolat áradatot a fejében.-          Valóban, azonban a gyermek még meg sem született, máris meg van írva a sorsa. Ahogy megláttam, hogy a herceg megfogant, a sorsa is biztosan feltárult előttem. A jóslat szerint, a fiú, amint a világra jön, a születése első hónapjában…- egy pillanatnyi szünetet tartott, és Aminára pillantott, aki szilárd tekintettel nézte őt. Dhar Lar folytatta. – A születése első hónapjában hirtelen meghal.

-          Mi történik vele? – kérdezte Méra hirtelen.

A mágus rápillantott. – Egy vérfarkas. – válaszolta.-          Az hogyan lehetséges? – kérdezte a vörös hajú nő. Hangja füstös volt, és kemény, akár a tekintete. – A Külső Rengeteg foglyai, nem jutnak át ide, a Bűbájfal miatt.

-          A Bűbájfal az a mágusok által épített varázsfal, igaz? – kérdezte Yarwin, hogy lépést tudjon tartani.

-          Igen, így van. – Dhar Lar bólintott. – Én voltam a hetek egyike, aki segített felépíteni a falat, és a Rengetegbe űzte az összes veszélyes lényt, ami fenyegető lenne az emberek számára. A Falat úgy teremtettük, hogy amíg hét mágus él a földön, addig ne törhessen meg. Ne lehessen átjutni semmilyen módon rajta.

-          És ha egy mágus meghal? – kérdezte a szőke hajú lány.

-          Az nem lehetséges, Nia. – mondta az idős férfi. – Ha egy mágus meghal, egy újabb születik. Így a Fal töretlen.

Méra összeráncolta a homlokát.-          Akkor hogy juthat át rajta vérfarkas?

A mágus alig hallhatóan sóhajtott. – Mi, varázsolók, a Hetek, ahogy nevezni szoktak minket, a legerősebb mágiát birtokoljuk, amit csak földi halandó birtokolni képes.  Így sikerült megigéznünk egy falat, ami képes a világ összes szörnyét egy erdőrengetegben tartani. Mivel a mi mágiánk sosem tör meg, hiszen a hét mágus állandó, csak egy velünk egyenrangú varázsló tudja meggyengíteni a falat. Annak az egynek, birtokolnia kell a Hetek erejét ehhez.-          Viszont ez nem lehetséges. – Szólalt meg a vörös lány, és megrázta a fejét. – Úgy értem, ha lenne ekkora erejű varázsló, a Hetek tudnának róla. És az Igézők is tudnák.

-          Így van. – bólintott a mágus. – Még nem tudom, kinek állhat érdekében, hogy meggyengítse a Falat. Napokat töltöttem, hogy kitaláljam, segítségül hívtam a Heteket, de semmire nem jutottunk. Sajnos még nem találtuk meg.. De abban egyetértettünk, hogy meg kell védenünk ezt az örököst, nem hagyhatjuk, hogy egy vérfarkas végezzen vele.

Méra a királynőre nézett, aki bár szilárdan tekintett előre, s igyekezett megtartani a hidegvérét, úgy szorította szerelme kezét, mintha szét akarná törni a csontjait.-          Mit lehet tenni, hogy valahogy kicselezzük a jó öreg végzetet? – kérdezte Yarwin, mire a mágus elmosolyodott, és körbenézett.

-          Pontosan itt van a ti szerepetek.

Mindenki meglepett képet vágott.-          Mit tehetnénk mi? – kérdezte Méra, és szinte nevetés bujkált a hangjában. Nem hitte el, hogy néhány nő és egy férfi képes szembeszállni a sorssal. Miért nem a mágusok tesznek valamit? Hogy lehet az, hogy erre néhány, egymás számára idegen ember lenne képes? Nem kételkedett a mágus jövőbe látó képességében, de képtelen volt elhinni, hogy egy szőke parasztlány, vagy egy Alakváltó lenne az, aki megmentheti az örököst.

-          Ne becsüld alá a képességeiteket, Méra. – mondta a mágus, és jelentőség teljes pillantást vetett rá. – A Lista választott benneteket.

Nia, a szőke lány érdeklődve nézett a mágusra. – Mi az a Lista?-          Egy ősi pergamen, amelyet ugyancsak a Hetek alkottak meg. – válaszolt a vörös hajú nő, úgy tűnt sok mindent tud a mágiáról. - Amióta az erő létezik, a pergamen is létezik. Évezredekkel ezelőtt készült, hogy megtudják, kik alkalmasak a királyi címre. Annyi sok esztendőig háborúk dúltak, véreskezű uralkodók kezében volt a hatalom, és ezt a mágusok nem hagyhatták. Ennek segítségével választották ki a hét első uralkodót, azokat, akik erővel ugyan, de tiszta és nemes szívvel képesek voltak egy országot kézben tartani. Ők voltak az Elsők, s az óta az ő leszármazottjaik követték egymást a trónon. Melléjük a mágusokat osztották ki, hogy varázserejükkel, s bölcsességükkel segítsék a királyságokat. Később jóslásra használták a pergament.

-          Pontosan, Yvonne. – bólintott Dhar Lar. – A Lista ezennel a ti neveteket írta ki. Ti vagytok képesek erre.

-          Mit kell tennünk? – kérdezte Méra. Ha a Lista választotta őket, akkor bizony nincs mit tenni.

A mágus a királyra pillantott, aki intett a kezével, hogy beszéljen tovább. Dhar Lar tudta, hogy a király nem fogja kényszeríteni őket a küldetésre. A mágus visszafordult a kiválasztottak felé, és összeráncolt homlokkal folytatta a mondandóját.-          Sajnos a Bűbájfal meggyengülését nem lehet megállítani, s a vérfarkas is át fog jönni rajta, ez ellen nem lehet tenni. Ha tudnánk, ki vagy mi áll e mögött, akkor talán. De jól rejtőzködik előttünk. A végzet azonban megtalálja a módját, hogy beteljesítse, amit eltervezett, ám egy lépéssel előtte járhatunk. Van egy ellenszer, amely megvédi majd a gyermeket a lény mérgétől. Egy pegazus néhány csepp vére. Ha ezt a gyermek megissza, mielőtt a farkas megharapja, védett lesz a farkas harapásától. Ez lesz a gyógyír.

Dhar Lar elhallgatott, hogy a jelen lévők megemészthessék a hallottakat. Meglepettség, kétely, szorongás, félelem, csodálkozás és még sok más érzelem kavargott bennük, és ezt a mágus jól érezte. Mint ahogy azt is tudta, hogy Mérának mindenkinél előrébb járnak a gondolatai.-          De ha egy vérfarkas megharap egy embert, akkor előbb átalakul. Nem?

-          Egy újszülött nem bírja ki a harapást. Nem éli meg már az átalakulás időszakát sem, hiszen az egy nagyon fájdalmas és intenzív folyamat, amit egy felnőtt is nehezen vészel át.

-          Akkor tehát hol találjuk meg a pegazust? – kérdezte a lány. Dhar Lar felemelte kissé az állát. Nagyon jól tudta, hogy nem fog tetszeni a válasza.

-          Valahol a Külső Rengeteg erdeiben.

-          Valahol? – kérdezte a nő, s kissé éles volt a hangja. Megpróbálta visszafogni magát. – Tehát nem tudsz pontos útmutatót adni.

-          Egy pillanat. A pegazus nem veszélyes lény. – szólalt meg Nia a gondolataiból felucsúdva . – Hogy lehet a Külső Rengetegben?

-          Ez sajnos a varázslat velejárója volt. Minden nem emberi lényt be kellett zárnunk a Külső Rengetegbe, ahhoz hogy a szörnyeket is ott tarthassuk. Ezt az áldozatot meg kellett hoznunk az emberek védelme érdekében. A mágia a természetből táplálkozik, és az megtalálja a módját az egyensúlyra. Sajnos áratlan lények is estek a vadak áldozatául, de abban biztos vagyok, hogy többjük el tudott rejtőzni előlük, s egyetlen pegazus is életben van még. Az ő vérét kell megszereznetek.

Méra felemelte a kezét, mint aki időt kér, és megrázta a fejét.-          Tehát arra kérsz, hogy keressük meg a pegazust, amit fogalmad sincs, merre, vagy hogy hol kell keresnünk, egy vérengző, emberekre veszélyes vadakkal teli Rengetegben. Ahová a világ összes mágikus lénye el lett zárva.

Amina, aki eddig szótlanul hallgatta a beszélgetést, most felállt, és odasétált a lányhoz. Megragadta a kezét, és kétségbeesetten a szemébe nézett. E pillanatban minden királynői méltóság eltűnt belőle.-          Amérea. – mondta halkan, hogy szinte csak a lány hallotta a szavait. – Amióta megszülettél, a leányomnak tekintelek, szeretettel gondolok rád, és sosem tennék olyat, ami fájdalmat okozna neked. E percben ne úgy nézz rám, mint a királynődre. E percben úgy állok előtted, mint egy erős, de törékeny nő, aki a szíve alatt hordja első gyermekét, s a fogadott lánya kezeit fogja. – A nő szemeiben könnyek csillantak meg.

-          Ha tudnám, vagy akár halvány remény lenne rá, hogy van más megoldás, nem gondolkodnék egy pillanatig sem, s azt választanám. Nem küldenének arra a helyre, ahol a halál ezernyi arca tekint rád, és mindannyiótokra. De a Lista titeket választott erre a küldetésre, s én magam is bízom benne, hogy képesek vagytok rá.

Elengedte Méra kezét, és mindenkire egyesével rápillantott.-          Ha azt mondjátok, nem kockáztatjátok az életeteket, akkor legyen hát, fejet hajtok. Nem kényszerítelek benneteket semmilyen uralkodói előjogommal, s királyotok sem. Erre szavamat adom. De azt kérem, gondoljátok meg, mielőtt nemet mondtok. Ez az egyetlen megoldás, hogy örököst szülhessek, és semmilyen más mágia nem erősebb a pegazus vérének gyógyító erejénél. Ez az, ami meg tudja védeni a fiamat.

Kvaldo felállt, és átölelte kedvesét, hiszen remegő hangjában már érezte a feltörő könnyeket. Amina elmosolyodott, mintha jól lenne, de nem kért sokáig az ölelésből, inkább állhatatosan a kiválasztottakra szegezte a tekintetét.Azok pedig csak álltak, magukba mélyülve, egymást méregetve, s próbálták kitalálni, mi a rosszabb: elmenni oda, ahol mindenféle veszedelem az életükre törhet, vagy nemet mondani arra, hogy szeretett királynőjük gyermekének esélyt adnak az életre?-          A herceg Falvia jövője. – szólalt meg a szőke lány elsőnek. Hiába tűnt törékenynek, belül nagyon is jól tudta, mi a helyes, mit kell tennie. – Ha tehetünk valamit, akkor tegyünk.

-          Ha vállaljátok, mindannyiótoknak mennie kell. Csak együtt tudjátok végrehajtani ezt a küldetést. – mondta Dhar Lar.

Ebben a pillanatban valósággal kirobbant a trónterem ajtaja. Egy férfi lépett be rajta, és hosszú léptekkel közeledett, öltözékén látszott, hogy katona és harcos, a ruháján Falvia jelképe, az oroszlán díszelgett. Magas volt, és izmos, erősen markolta a kezében lévő kardot. Fekete haján megcsillant az ablakon beszűrődő nap, markáns arcvonásai haragot, és meglepettséget tükröztek.-          Igaza volt, felség. – kiáltott a királynak. – A mirunok támadást terveznek Falvia ellen. Néhány felderítő hozta a hírt, épp most érkeztek meg a hegyeken túlról.

Mikor a többiek elé ért szilárdan megvetette a lábát. Mivel tagja volt a Legyőzhetetleneknek, nem kellett térdre ereszkednie. Kvaldo egyenrangúnak tartotta őket, hiszen az oldalán harcoltak, s barátai voltak. Ez volt a kiváltságuk. De azért fejét meghajtotta.-          Azt akarják, hogy felséged adja meg magát. A királyuk nem hajlandó egyezséget kötni. Vagy az övék lesz a hegyvidék és Falvia harc nélkül, vagy erőszakkal szerzik meg. Felégetik a várost, és elrabolják a nőket, asszonyokat. A királynőt.

-          Kvaldo-t elöntötte a harag és a döbbenet, a királynő pedig meghökkent. – Engem?

A férfi megrázta a fejét. – Nem történhet meg, úrnőm. Nem kell félnie, az életünk árán is meg fogjuk védeni.Ekkor végre körbenézett, és megpillantotta Mérát. A pillantásuk összekapcsolódott, és a lány szíve hevesebben kezdett el verni. A sötétkék szempár mindig is ilyen hatást gyakorolt rá. A férfi nem változott semmit az alatt a pár év alatt, amióta nem látta.Felszegte az állát, és állta a harcos pillantását.-          Mit keresel itt? – kérdezte a férfi, szinte csak suttogta, és arra gondolt, milyen gyönyörű a lány, még így is, hogy levágatta hosszú, barna hajzuhatagát.

-          Talán nem tehetem be a lábam? – vágott vissza a lány csípősen, és továbbra sem vette le a szemét a férfiéről.

-          A Lista őket választotta. – szólalt meg a király, és érezte a feszültséget a két ember között, akik még mindig egymásra meredtek. Mivel érezte, hogy feleségének nyugalomra van szüksége, megfogta a kezét, hogy maga után vonhassa, és a szobájukba vezethesse. Ott majd álomra hajthatja a fejét egy kis időre, és addig sem gondol a születendő fia halálára.

-          Aminának szüksége van egy kis pihenésre. – mondta, és ügyet sem vetett asszonya tiltakozó pillantására.  – Nem kell rögtön döntenetek, tisztában vagyunk vele, mire kérünk titeket. Dhar Lar, tudod, hol találsz.

A jelenlévők meghajoltak, amíg az uralkodó és asszonya egy harcos kíséretében elvonult. Amikor már nem voltak a teremben, a Mágus az újonnan érkező katonára nézett.-          Neked is velük kell tartanod, Gaston.

A férfi megdöbbent.-          De ha a mirunok jönnek…

-          Nem! –emelte fel a kezét az idős varázsló. – Elég képzett katona van erre a feladatra, hogy egyet nélkülözhessünk.

-          Én a királyra esküdtem fel. – mondta a férfi nyomatékosan, és az ajtó felé mutatott, amint az imént távozott az uralkodó– Becsüllek és tisztellek téged, varázsló, de nem hagyhatom cserben a bajtársaimat, és nem hagyom itt a királynét sem, hogy a mirunok kezére kerüljön. Ezek vérengző vadállatok, nem tisztelnek semmit és senkit. Ha Amina úrnő hozzájuk kerül, a mirun fővezér erőszakkal a magáévá teszi, majd élvezettel vágja el a torkát. Bele sem merek gondolni, mi lesz azokkal, akik még a fogjaik lesznek. Nők, gyerekek, mindenkit lelkiismeret nélkül vágnak majd le. Nem mehetek el pont most. Ha a Lista őket választotta, biztosan meg tudnak birkózni a feladattal. Rám itt van szükség.

Dhar Lar a férfi vállára tette a kezét.-          Biztos vagyok a hűségedről, Gaston. De a Külső Rengeteg is van legalább akkora veszedelem, mint több ezer mirun harcos. Nincs más választásod, már a királlyal is tudattam, miként döntöttem. Áldását adta rá, hogy nélkülöznie kelljen téged.

A férfi tiltakozóan rázta a fejét, mert nem értett egyet, de tudta, nincs más választása. Méra pedig közelebb lépett.-          Gastonnak igaza van. A Lista tudja, kit kell választania a feladatra, semmi szükségünk rá. Ha nekünk kell mennünk, akkor mi megyünk. Így van? – nézett körbe, és szerencsére senki szemében nem látta a visszakozást. Mindenki bólintott.

-          Tudom, hogy nem látsz szívesen, Méra. De teljesítenem kell a parancsot.

A nő dühösen pillantott a férfira, szemében megvetés villant, álla megfeszült. Kiabálni volt kedve, de amikor megszólalt, csak mérges sziszegés jött ki a torkán.-          Még hogy nem látlak szívesen!- a nő lépett egyet a férfi felé, és mélyen a szemébe nézett. Pillantása éles tőrként fúródott a kék szempárba. – Gyűlöllek téged. Elfelejtetted?

-          Méra, kérlek! Te is tudod, hogy akkor és ott nem tehettem többet!

-          Nem! Hallgass! – most már kiabált a lány, s a többiek döbbenetükben nem mertek megszólalni. A mágus sem érezte helyénvalónak, ha most közbeszól. Nem érte váratlanul a helyzet.

A nő szemébe könny szökött.-          Tehettél volna…megtehetted volna…

A férfi megrázta a fejét, a szíve elfacsarodott Méra meggyötört arca láttán.-          Apád akarta, hogy ne kövessem őt, és amikor észrevettem, hogy az ellenség túlerőben van, már nem érhettem oda időben. Már tudom, hogy kár volt a parancsára hallgatnom. Én próbáltam leszedni amennyit csak tudtam, de aztán előbukkantak a fák közül, és…

-          Hagyd abba!

-          Segíteni indultam, de jött még kettő, aztán…

-          Fogd már be a szád!- visszhangzott a lány hangja a teremben. A keze ökölbe szorult, torkát is szorongatta már a feltörő könnyáradat. Már azt hitte, mindet kisírta. Az első könnycsepp le is gördült, képtelen volt visszatartani.

A férfi odanyúlt, hogy letörölje, de a lány durván félrelökte a kezét.-          Hozzám ne érj! – sziszegte. – Hagytad őt meghalni! Ezt sosem fogom neked megbocsájtani. Soha, amíg élek! Hallod?

Méra a férfira meredt, fájdalommal teli, tehetetlenül, és dühösen. Gaston nem tudta mit tehetne, félt, ha hozzáér, összetörik. Aztán mégis tett egy tétova mozdulatot feléje, mire a lány figyelmeztetően megrázta a fejét. – Ne! – nyögte, de a hangja elcsuklott.Azzal megfordult, és dühös léptekkel kisietett a teremből. A többiek értetlenül meredtek utána.

3. rész

A vendégek kényelmes szobákat kaptak, ruhákat, amire átcserélhették az előzőeket, és vacsorát, amelyen a Legyőzhetetlenek is részt vettek.Méra szokatlanul érezte magát a kék színű női ruhában, amit a férfias hacukák helyett kapott. Régen volt rajta efféle anyag, de nem akart tiszteletlen lenni az uralkodókkal szemben, így nem tiltakozott, hogy felvegye. Bár sem a földig érő anyag, sem a hajában lévő szalag nem volt ínyére, azért kétség kívül jól festett benne. Ezt a férfiak elismerő pillantása, és Yarwin idegesítő megjegyzése is alátámasztotta. Az asztalnál mellette kapott helyet, és két kacsacomb elpusztítása közben a férfi közelebb hajolt hozzá, rávigyorgott, és látványos kacsintás közepette azt mondta:-          Mellesleg, gyönyörűen festesz.

A nő legszívesebben bevert volna neki egyet, de nem tette, inkább gúnyosan rámosolygott, és ivott még egy kortyot a boráról. Yvonne és Nia vele szemben ültek, vidáman csacsogtak valamiről, amit Méra nem hallott, de nem is igazán érdekelte. A Legyőzhetetlenek és a király a mirun támadásról vitáztak, és látszott rajtuk, hogy jobban is ki tudták volna ereszteni a hangjukat, de mivel a királyné is azt asztalnál ült, visszafogták magukat. Nem figyelte a beszélgetéseket, és nagy megkönnyebbülésére az Alakváltó sem tartotta szóval, aki leginkább azzal volt elfoglalva, hogy egy évi mennyiségű ételt magába tömjön. A lány inkább magába merült, és azon gondolkodott, mi lehetett az oka, hogy pont ezeket az embereket válogatta össze a Lista. Bízott a mágusban, de mégsem értette. Mint ahogy azt sem, miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy Gaston is csatlakozzon hozzájuk. Az ő nevét nem írta ki a Lista. Akkor mégis miért? Talán látomása volt Dhar Larnak az útjukról? Nem érdekelte mi az oka, nem akarta, hogy jöjjön. Rápillantott a férfira, aki éppen a királlyal beszélt valamiről. A Legyőzhetetlen harcosok egyike volt, erős, bátor, és semmitől sem félt, ezt jól tudta, de ez elmondható volt az összes harcosról. Miért pont neki kellett jönnie? Hiszen gyűlöli őt! Teljes szívéből, amíg világ a világ! Egykor talán nem így érzett iránta, de azok az idők elmúltak, s eltűnt belőle minden gyengédség. Nem volt rá szüksége többé, nem akarta látni, még a hangját sem akarta hallani. Minél messzebb akart kerülni tőle.Ebben a pillanatban erős késztetést érzett, hogy felálljon az asztaltól, és lemenjen a lovakhoz. Nem tudta miért, de olyan erős volt ez a késztetés, hogy ott is hagyta a vacsorát, és halkan elnézést kérve, szinte észrevétlenül távozott.Az istállóban már ott várta Dhar Lar, és Méra megértette a hirtelen jött késztetést. A mágusban lakozó mágia mindig is lenyűgözte a lányt. A férfi ott állt az istálló közepén, hátrakulcsolt kezekkel, fehér ruhájában. Nem sok fény volt bent, csak néhány fáklya égett, de Méra jól látta nyugodt, várakozó pillantását.-          Beszélni kívánsz velem? – kérdezte a lány és közelebb sétált. A mágus, akinek eddig hátul voltak a kezei, most előre nyújtotta. Hirtelen egy kard jelent meg bennük. A  fáklyák fénye megcsillant az edzett acélon.

-          Ez apádé volt. – nyújtotta oda Mérának, és mosolyogva nézett rá. – És most már a tiéd.

A lány úgy vette el a kardot, mint valami törékeny tárgyat, forgatta, nézegette. El sem hitte, hogy azt fogja a kezében, amivel az édesapja oly sok csatát vívott már. Most pedig az övé.-          Hiányzik. Az apám – mondta halkan, és könnyes szemekkel. – Minden pillanatban. Már azt hittem, túltettem magam, de most hogy újra itt vagyok, megint olyan, mintha csak egy órája történt volna, hogy elvesztettem őt.

-          Ő mindig itt lesz veled. – lépett közelebb a mágus, és a szívére mutatott. – Itt él benned. Ezt ne felejtsd el.

A lánynak eszébe jutott apja izmos alkata, kedves arca, s hazaszeretete, ami miatt képes lett volna feláldoznia az életét is, hogy megvédje az otthont, ahol élt.-          Ha itt lenne, minden mirunt levágna, és nem hagyná elveszni Falviát. Nem hagyná, hogy bármi is történjen a néppel. De ha a királyság elbukik…

-          Falvia erős, Méra. – szólt közbe az idős varázsló, hangjával igyekezett nyugtatni. – A katonáink is bátrak és erősek. Kvaldo hittel és reménnyel kormányozza a királyságot, éppen ezért a katonák örömmel harcolnak az oldalán. Elég régóta élek már itt, láttam ezt a népet éhezni, amikor elapadt a folyó, és amikor a fagy miatt nem termett a búza, félni, amikor barbárok támadtak, de mindvégig szilárdan állt, s olyan hévvel védte meg, ami az övé, akár egy oroszlán. Ezért lett ez a jelképünk.

Méra a mágus arcát vizsgálta.-          De látom a szemedben a félelmet. Ne is próbáld letagadni. A mirun harcos nép, a férfiakat születésük óta ölésre képezik ki, szinte karddal a kezükben jönnek a világra. Meg van annak az esélye, hogy Falvia elveszíti ezt a csatát. Talán már láttad is előre. Nem igaz?

Dhar Lar felnevetett.-          Én nem vagyok Isten, Méra, csak egy ember, akinek az Istenek ajándékot adtak, hogy az igazságért harcoljak vele. Az ő eszközük vagyok én is, mint minden ember ezen a világon. Csak annyit látok, amennyit ők megmutatnak nekem. És igen, a mirunok kegyetlenek, ez kétségtelen. De van valamink, ami nekik nincs. Ha egy falvivai csupán vadászni indul is, megcsókolja a feleségét, és úgy öleli magához a gyerekeit, mintha utoljára látná őket. Attól fél, ha egy erősebb medve, vagy vadkan ledönti a lábáról, nem jöhet vissza hozzájuk, ezért búcsúzik.

A mágus elhallgatott, várta, hogy tovább kell e magyaráznia, de Méra megértette.-          A mirunok képtelenek a szeretetre.

-          Így van. Pontosan ezért nyerjük majd meg ezt a csatát. A mirun nem kötődik senkihez, csak gyűlöl és öl. Az asszonyt sem szereti, akivel gyermeket nemz, csupán eszköz számára, hogy a neve fenn maradhasson. Váll rántva arcul csap egy öreget is, vagy akár a saját vérét, mert nem tanult sem tiszteletet, sem azt, hogyan kell szeretni, vagy egyáltalán mi az. De egy falviai szereti a családját, a hazáját, és a királyát, s képes meghalni ezekért, hogy megvédje. A mirun csak azért harcol, mert rá van kényszerítve, de nem a hazájáért. Félnek a királytól.

Méra bólintott. – Értem. A te erőddel, és harcosaink bátorságával talán legyőzhetjük őket. Ha az Istenek is így akarják. Egy dolog azonban foglalkoztat. Mi van, ha nem sikerül megszereznünk a pegazus vérét? Hiába győzzük le a mirunokat, ha nem marad életben a herceg, aki király lesz. Mi lesz, ha elveszik az Elsők vére?A Mágus elindult kifelé az istállóból, és a lány utána indult, kezében szorítva a kardot.-          Mivel rám a csatában lesz szükség, nem mehetek veletek. De küldök valakit, aki sokat segíthet az úton, és akár akarod akár nem, veletek tart. – mondta a férfi, és megállt az istálló előtt, ahol már ott várta őket Gaston. A mágus neki is üzent.

Méra makacsul elindult, hogy visszamenjen a vacsorára, de a Mágus egyetlen mozdulattal a földhöz szegezte, és a varázslattól a lány mozdulni sem tudott, hiába is próbálta emelni a lábát.-          Akár tetszik, akár nem, megbeszélitek egymással, bármi legyen is a gondotok. Nem akarom, hogy bárkinek is baja essen majd az út során, mert ti olyan makacsok vagytok, mint az öszvér. – legyintett a mágus bosszúsan, és elindult a várba.

-          A többiek még nem döntötték el, hogy vállalják e a küldetést. – mondta Méra, mire az öreg csak elmosolyodott, és lassú léptekkel folytatta útját befelé.

-          Ó, dehogynem.

Mikor a mágus eltűnt a sötétben, Méra arra gondolt, hogy csapdába csalták. Gaston közelebb sétált a lányhoz, és eléje állt, hogy a szemébe nézhessen. Méra még próbálkozott néhányszor felemelni a lábát, és mikor már belefáradt, feladta, majd bosszúsan ránézett a férfira.-          Bármit is akarsz mondani, nem érdekel. Akkor inkább itt állok, amíg meg nem fagyok. – vágta hozzá a szavakat.

-          Nem én akartam beszélni veled, Méra. De ha már úgyis itt vagyunk mindketten, akkor talán válthatnánk pár szót, mert Dhar Lar figyel minket, és addig úgysem mehetsz el, amíg azt nem hiszi, hogy tárgyaltunk. – mondta a férfi nyugodtan, és összefonta a karját a mellkasa előtt.

-          Mondtam, nem beszélek veled. – a lány maga mellé szúrta a földbe apja kardját, és elutasítóan kihúzta magát, majd összekulcsolta a kezeit, és állta a férfi tekintetét.

Gaston hanyagul megvonta a vállát.-          Nekem mindegy. Én nem fázok, már éhes sem vagyok, ellentétben veled, mert láttam, hogy hozzá sem nyúltál a vacsorához. És nem mellesleg nem az én lábam van a földhöz szegezve. Szóval akár el is sétálhatok, és itt hagyhatlak a hold fényénél a hidegben.

-          Nekem semmit sem kell mondanom neked, mert már mindent elmondtam, amit akartam négy évvel ezelőtt.

A férfinak eszébe jutott az emlék. A lány, amikor megtudta, hogy az apja meghalt, először megdöbbent, majd sokkos állapotba került. Aztán ez dühbe csapott át, üvöltött vele, ahogy csak a torkán kifért, átkozta és hibáztatta, majd nekiesett. Ütötte, verte, és a férfi hagyta magát. Úgy érezte, megérdemli, és nem csak azért, mert nem tudta megmenteni a bajtársát, hanem mert ezzel fájdalmat okozott a lánynak. Szinte várta a pillanatot, hogy Méra mikor öli meg, de aztán ez nem történt meg, s a lány fáradtan összeesett. Megállás nélkül zokogott. Gaston soha életében nem érezte még magát ilyen nyomorultul, mindent megtett volna, csak hogy ne lássa így a nőt. De Méra képtelen volt megbocsájtani neki, s ahányszor elment hozzá, hogy a bocsánatáért esedezzen, zárt ajtókat talált. Aztán a férfi rájött, hogy a lány apja halála nem az ő hibája volt, hiszen mindent megtett, hogy megmentse, de Méra miatt a lelke mélyén mégis hibásnak érezte magát. Vagy inkább a bűntudat mardosta.Gaston közelebb lépett a nőhöz, aki meglepődve nézett rá. A férfinak meg kellett erőltetnie magát, hogy ne érjen hozzá, ne simítsa végig az arcát, ne érintse meg a haját, de e helyett csak mélyen a szemébe nézett, majd feléje bökött az állával.-          Üss meg.

-          Hogy mi? – húzta fel a szemöldökét a lány.

-          Gyerünk, tudom, hogy vágysz rá. Húzz be egyet.

A lány jól ismerte a férfit, tudta, hogy komolyan gondolja. De nem mozdult. Viszont Gaston is jól ismerte őt. Nagyon jól tudta, mivel lehet felhergelni.-          Na, mi van, félsz tőlem?

Méra ökle nagyot lendült, és teljes erőből bevert egyet a férfinak. Gaston szája felrepedt, és vérezni kezdett. A harcos a kézfejével letörölte a vért, majd kajánul elmosolyodott.-          Nem rossz. De gyenge.

Méra felhúzta magát, zihálni kezdett a sértettség dühétől, majd mikor észrevette, hogy a varázslat feloldott, úgy ahogy volt, a kék bársony ruhájában a férfinak rontott, és még egyszer arcul ütötte. Gaston nem védekezett, hagyta, hogy a nő kitombolja magát.A lánynak kissé sajogni kezdett a kézfeje, de nem törődött vele, a férfira ugrott. Ütötte, rúgta ahol érte, használta a lábát, könyökét, az öklét. Mikor a férfi megelégelte, lerántotta magáról a nőt, és a földre dobta.Méra gurult egy darabig a földön, majd felugorott, és megpillantotta a kardját. Kihúzta a földből, és támadásra emelte.Gaston is elővette az övét, de hanyagul fogta, mint aki egy fakarddal hadonászó fiúcskával áll szemben. Mérát elöntötte a harag ettől a testtartástól, és nekitámadt a férfinak. Gaston védte magát a támadásoktól, de ő nem támadott vissza. Hirtelen aztán nem figyelt eléggé, és Méra kardja megvágta a mellkasát. Egy pillanatig mindketten megtorpantak, aztán a férfi egy gyorsan jött ötlettől vezérelve meglendítette a kardját, és széthasította a kék anyagot a lány combjától a bokájáig. A férfi csak vigyorogva nézte a lány csupasz bőrét. Méra összehúzta a szemét, majd újra a férfinak lendült. Addig harcoltak, amíg kiverte a kezéből a kardot, és a földre kényszerítette.Gaston ott térdelt előtte, és a lány jól tudta, hogy engedett neki. De nem törődött vele, megragadta a haját, hátrahúzta, és a nyakának szegezte a kardját. A férfi nézte őt, s még sosem látott szebbet életében. A dühtől ziháló nőt, aki piszkosan, kócosan, szakadt ruhában áll fölötte, és a kardját a torkához szorítja. A férfi érezte a hideg pengét a nyakán, és hogy kissé a bőrébe vág, de nem foglalkozott vele.Nem mozdult egyikőjük sem, s jól tudták, hogy Méra nem fogja megölni, csak farkasszemet néztek egymással. A férfi szívét elöntötte a forróság, lüktetett benne a vágy, és még azelőtt megszólalt, mielőtt átgondolta volna.-          Sosem fogok más nőt úgy szeretni, mint téged. – suttogta, s a lánynak egy másodpercre elakadt a lélegzete. Látta a férfi kobaltkék szemeit, hallotta hangjának komolyságát, hallotta saját dübörgő szívverését, és mindent kizárt egy pillanatig. Csupán egy pillanatig, de aztán a szemébe újra gyűlölet költözött.

-          Én pedig sosem fogom megbocsájtani, hogy hagytad meghalni az apámat. – mondta a nő, majd elvette a kardját, és mint aki jól végezte dolgát, elsétált.

4. rész

Méra álmodott. Álmában a Külső Rengetegben harcolt egy megtermett vérfarkassal. Küzdött ellene, félelmét igyekezett félretenni, csakis a küzdelemre koncentrálni, s védekezni a fenevad éles karmai ellen. De valami elvakította, s nem látott tisztán. Köd telepedett a szemeire. Próbálta kinyitni, minden erejével élesebben látni, de képtelen volt rá. Így csak félig védhette magát. Próbálkozott, küzdött, de minden igyekezete hiába volt, mert a vadállat megölte. Vérben úszva a földön feküdt, hallotta a vadállat acsarkodását maga fölött, és tudta, hogy nem sokára eledel lesz belőle, de nem érdekelte. Haláltusájában egyetlen ember jutott eszébe. Az apja, akit mindenkinél jobban szeretett, és akivel most újra találkozhat az égi paradicsomban.Izzadságban úszva ébredt fel. Zilálva simította hátra a haját, és törölte ki a szeméből a rémes álmot.Most nem gondolhat erre- szögezte le magának. Még csak nem is álmodhat az apjáról, egyszerűen nem engedheti meg, hogy ez elterelje a figyelmét a feladatáról. Ezért gyorsan összeszedelőzködött, felkapta a nadrágját meg az ingét, és magához vette a fegyvereit. Hálát adott, hogy végre kényelmesen lehet a saját ruhájában. A kék anyagra pillantott, ami a szobájában lévő széken pihent. Egy hatalmas szakadás éktelenkedett rajta, és csupa kosz volt.  Eszébe jutott a tegnap esti összecsapása Gastonnal, és a vallomás, amit a férfi mondott neki. Megrázta a fejét. Még egy dolog, amit félre kell tennie- a férfi iránti gyűlöletét.Mivel tegnap este megbeszélték a többiekkel, hogy a hatalmas csarnokban találkoznak, amikor felkel a nap, Méra útja egyenesen oda vezetett.Csak Nia volt még a nagyteremben, na meg néhány harci eszköz szétszórva. A nő is könnyű férfiruhában volt. A kezében egy kardot forgatott, de látszott, hogy életében először van a kezében ilyen fegyver. Méra kételkedett benne, hogy a lány túl fogja élni a Rengeteget, sőt, az oda vezető út sem lesz számára majd könnyű. De elszántanak tűnt, és ez tetszett Mérának.-          Tudod használni? – kérdezte tőle, és a lány mosolyogva emelte rá áttetsző szürke szemeit.

-          Igyekszem azt hinni, hogy igen. Ma felkeltettem a harcost, Gaston-t, hogy mutassa meg a használatát. Türelmesen leckét adott, és úgy hiszem, ha vérfarkast nem is, de egy mérges kígyót talán meg tudok ölni vele. - nevetett. -  Egyébként a nevem Nia.

-          Az enyém pedig…

-          Méra.  Pontosabban Amérea, de mindenki csak Mérának hív.– bólintott a lány. – Tudom. Gaston sokat mesélt rólad.

A nő arcán bosszúság jelent meg. Nia észrevette ezt, de utána a közeledő Yvonne felé pillantott, és nem adva jelentőséget Méra bosszúságának, üdvözölte társát.A vörös hajú nőn is ugyanolyan ruha volt, hosszú, tűz haját összefonta, és ő már karddal a kezében érkezett. Rajta is látszott, hogy nem sokat pihent, de inkább csak a szeme alatti karikák árulkodtak erről, egyébként tettre késznek tűnt.-          Gaston neked is órát adott?

Yvonne bólintott Méra kérdésére, bár nem tette hozzá, hogy ő inkább segéd volt, mint tanuló. Nia felé fordult.-          Megtanultunk egyet, s mást. Igaz?

-          Bár te több előnnyel indulsz. – mosolygott a lány, s kis gödröcskék jelentek meg az arcán. Arra gondolt hogyan forgatta a szablyát, mikor Gastonnal csatázott. Na meg a többire.

-          A hölgy boszorkány. – mondta Yarwin, aki csatlakozott hozzájuk. Lassú, nyugodt léptekkel közeledett, de rajta nem látszott, hogy nem aludt volna. Nagyon is kipihentnek tűnt. Legalább is abban az időben aludt, amikor nem egy csinos barna szolgálólány szórakoztatta. Egy íj volt nála, egy tegez nyílvesszővel.

-          Az Igézőt jobban szeretjük, de valóban. – bólintott Yvonne. Méra észrevétlenül méregette a lányt. Most már értette, miből fakadt az a különleges aura, ami körüllengte. Mágia lakozott benne.

Ebben a pillanatban megérkezett Dhar Lar, oldalán Gastonnal.Méra és a harcos tekintete egy feszült pillanatig összefonódott, majd mindketten más irányba néztek.A mágus összecsapta a kezeit, mire a teremben nagyobb világosság gyúlt. A még nem égő fáklyák is fellobbantak.-          Remélem, eleget pihentetetek, mert most igazán fárasztó feladat következik. – mondta meleg, rekedtes hangján az idős férfi, amint eléjük értek. Hátrakulcsolta a kezét, és végignézett a társaságon – Meg kell tanulnotok védekezni, és harcolni, különben olyan gyorsan meghaltok, hogy észre sem veszitek. Méra, te tudom, hogy egy kiváló Vadász lettél, értesz a nyomkereséshez, és jól forgatod a kardot.

A lány bólintott.-          A te szaglásod, hallásod, és gyorsaságod fog segíteni abban, hogy megérezd, ha veszély fenyeget titeket. Yarwin - fordult a férfi felé. – Te Alakváltó vagy, és jól bánsz az íjjal.

-          Száz méterre lévő mozgó célpontra is biztos kézzel lövök. – mondta büszkén.

-          Az átalakulás mennyi időbe telik?

-          Pár másodperc, attól függően mennyire ismerem azt, amivé alakulok.

A mágus elismerően bólogatott, majd Yvonne felé fordult.-          Te Igéző vagy. Mi a fő képességed?

-          Az elemek irányítása. De az évek során fejlesztettem a jövőbe látást is.

-          Mennyi időre előre látod az eseményeket?

-          Sajnos még csak percekre előre. – mondta a nő sajnálkozva.

-          Azt idővel lehet fejleszteni. – bíztatta a varázsló, és Niára emelete a tekintetét. Szinte kiabáltak feléje a lány gondolatai. Kisebbrendűség érzet, félelem, szomorúság. Úgy érezte, nem egyenjogú tagja a csapatnak, hiszen semmihez sem értett igazán, egy egyszerű paraszt lány volt. Legalább is ő így gondolta.

-          Hallottam, hogy ma korán hajnalban leckéket vettél Gastontól.

-          Igen, de még sokat kell gyakorolnom.

-          Ne becsüld alá magad, nagyon ügyes kezed van. – mondta neki a harcos vigasztalóan, mire a lány magára erőltetett egy halvány mosolyt. Akkor sem értette mit keres itt.

-          Hát, minden esetre nekem semmi különleges képességem nincs. – vonta meg a vállát. A mágus csak mosolygott.

-          Nia, kedvesem, olyas valamivel rendelkezel, ami elengedhetetlen ehhez az úthoz, mondhatnám, hogy te vagy a kulcsfontosságú része a csapatnak. – kacsintott, és amikor mindenki értetlenül nézett rá, főleg Nia, közelebb hajolt hozzá, és így szólt – Ha ott lesz az ideje, majd megérted.

-          Ez megnyugtató – suttogta a lány.

Gaston átvéve a szót összecsapta a kezeit, és rápillantott a kiválasztottakra.-          Most, hogy mindenkiről tudjuk, mihez ért leginkább, lássuk, hogyan harcoltok. Mindenki azt a fegyvert veti be, amit a magáénak érez, hiszen a Külső Rengetegben is azzal harcoltok majd, amivel képesek vagytok. Ha szétnéztek a teremben, különböző eszközöket láthattok. Vannak itt kardok ott abban a fatáblában, íjak és céltábla, tőrök, szablya, pajzs, ott a sarokban egy fabábú, és szalmabábúk is. Minden nap lejövünk ide, amíg úgy nem gondolom, hogy készen álltok megvédeni magatokat. Dhar Lar majd elmondja nektek, milyen lényekre számíthatunk, és hogyan lehet megölni őket. De előbb, egyesével mérem fel az erőtöket. Nia, kérlek, kezd te.

A nő elfojtott egy grimaszt, és előre lépett.-          Mit kell tennem?

-          Vegyél fel egy pajzsot.

A lány elment a pajzskupachoz, és megpróbált egy jó vaskos példányt választani. Olyan súlya volt, mint a vizes hordóknak, amiket nap, mint nap hurcolászott, és Falvia jelképe volt ráfestve. Visszament a férfihoz. Gaston már előhúzta a kardját.-          A többiek álljanak egy kicsit hátrébb. Rendben. Nia, akkor most csak annyi lesz a dolgod, hogy védekezz. Ahogyan tanultuk, csak most pajzzsal, és nem karddal. Készen állsz?

-          Azt hiszem. – bólintott a nő, és már emelte is a feje elé a pajzsot, mert a férfi egy lelassított mozdulattal feléje szúrt.

-          Nézd a szemem, kövesd a mozdulataim. – magyarázta a férfi, miközben lassú mozdulatokkal minden oldalról igyekezett a nő felé szúrni. – Próbáld meg kitalálni, merről akarok sebet ejteni rajtad, érezd, merről jön a következő szúrás. Ne a pánik legyen úrrá rajtad, inkább lélegezz mélyeket, és a kardra összepontosíts. Ez az.

Nia úgy nézte Gaston szemeit, mintha semmi más nem lenne a világon, és a kard helyére mérges kígyókat képzelt, amik a húsába akarnak harapni. Mint ahogyan kiskorában is megtörtént, és szerencsére időben sikerült megmenteni a lábát, mielőtt szétáradt benne a méreg.Mikor a lány homloka gyöngyözni kezdett, Gaston megállt.-          Rendben. Nagyon jól csináltad. Kis lépésekben fogunk haladni veled, de nagyon gyorsan tanulsz. Jól van, Yarwin - fordult az Alakváltóhoz. – Te vagy a következő.

A férfi előrelépett, és megállt a harcossal szemben.-          Látod ott azt a céltáblát, ami a legközelebb van? – mutatott a terem másik végébe Gaston. – Próbálj a közepébe találni.

Yarwin levette a válláról az íját, kivett a hátára akasztott tegezből egy nyilat, nagy levegőt vett és kifeszítette a fegyvert. Ha jól saccolta, körülbelül huszonöt méterre lehetett a céltábla onnan, ahol éppen állt, így könnyűnek érezte a feladatot. Miközben kifújta a levegőt, eleresztette a nyilat, ami szélsebesen repült a céltábla felé, és betalált egyenesen a középen lévő piros jelzésbe. A körülötte álló nők elismerően tapsolni kezdtek, Gaston pedig bólintott.-          Szép volt. Egyenlőre megfelel. Most te jössz Yvonne. – fordult az Igéző felé. A nő előre lépett.

-          A múltadat tekintve értesz a küzdelemhez, ahogyan már reggel tapasztaltam – mondta Gaston sejtelmesen, mire Méra összeráncolta a homlokát. Múltja? A boszorkányságra céloz, vagy több is van, amit nem tudnak a lányról? - Meg mutatnád, hogyan harcolsz mágiával?

Yvonne felhúzta egyik szép ívű szemöldökét, és lassan elmosolyodott.-          Veled szemben nem lenne fair a küzdelem. Hamarabb halott lennél, mint ahogy fel tudnád fogni.

-          Csak mutasd be nekik, mire vagy képes. – szólalt meg Dhar Lar, és a fadobozok felé intett, amikben a tőrök voltak. Yvonne megértette a célzást.

Suhintott egyet a kezével, és a doboz átrepült a termen, majd hatalmas csörömpölés és reccsenés közepette landolt a földön. A fegyverkupac és a széttört láda elismerést váltott ki a jelenlévőkből.-          Nem semmi. – szólalt meg vigyorogva Yarwin, mire a nő sokat mondóan rápillantott, jelezvén, hogy ez még semmi sem volt ahhoz képest, amit még tud.

Magában mormolva elmondta a szükséges szavakat, miközben összedörzsölte az ujjait. Pár másodperc múlva minden ujjhegyéből tűzláng nyelvek gyúltak ki. Hagyta, had csodálják a semmiből jött tüzet, majd ökölbe szorította a kezét, és a lángok kihunytak. Ezek után kinyitotta a tenyerét, a másikat felé helyezte, és körkörös mozdulatokat téve tűzgolyót varázsolt. Majd kinézett magának a terem végében egy szalmabábút, elhajította az égő gömböt, mire az felgyulladt.A hatás kedvéért hagyta égni egy kicsit, azután felemelte vékony, kecses kezét, csettintett egyet, és a szalmabábúból egy kupac hamu képződött a kövön.-          Észveszejtő. – hülledezett Nia. – Vajon a Rengetegben élő lényeket is ki tudod végezni ezzel a trükkel?

Yvonne magabiztosan elmosolyodott, hátradobta a hajfonatát, és összefonta a kezét a melle előtt.-          Kivéve, ha nem valami tűzálló réteg borítja a testét, igyekszem majd megtenni, ami tőlem telik.

Dhar Lar előre lépett.-          Órákat fogok neked adni, hogy fejleszthesd a képességeidet. Remélem, nem riaszt vissza a gondolat, hogy olyan varázslatokat csinálj, amelyeket eddig nem próbáltál? Tudom, hogy az előző mentorod, hogy is fejezzem ki…a biztonságos talajt jobban kedvelte – nézett rá a mágus komolyan.

A nő arca is komoly lett, leengedte a kezét maga mellé. – Őszintén szólva, tekintélyes uram, megtiszteltetés, hogy Öntől tanulhatok. Megpróbálom kiérdemelni.A mágus elmosolyodott. Elégedetten nyugtázta Yvonne szavait, majd Méra felé fordult. Mint mindig, hallotta a lány hangos gondolatait, hiszen úgy kiabáltak feléje, mintha valóban kimondta volna őket. Leginkább az Igéző titkait derítette volna ki. A mágus jót mulatott magában. Amérea kíváncsisága nem ismert határokat.-          Te jössz, szeretném, ha megmutatnád, hogyan bánsz a karddal. Gaston! – a férfi előre lépett, és mikor meglátta a lány tekintetét, tudta, hogy ezennel nem fogja magát hagyni legyőzni.

Dhar Lar hátralépett, a két fél pedig beállt egymással szemben.-          Készen állsz a megaláztatásra? – kérdezte Méra szemtelenül, de csak Gaston hallotta, amit mondott.

-          Alig várom, hogy fölém kerekedj. – mondta a férfi egy féloldalas mosoly kíséretében. Tudta, hogy ez a megjegyzés majd felbőszíti a lányt, és azt is, hogy még mindig nem tanulta meg, hogy ne támadjon és küzdjön haragból. Így nem volt nehéz dolga kitérni a lény csapásai és szúrásai elől, hiszen az érzelmei vezérelték, és emiatt kiteregette a lapjait.

Egy óvatlan pillanatban egy erőteljes lökéssel feldöntötte a lányt, aki pár métert hátratántorodott, és nagyot huppant a hideg kövön. A férfi mindössze egy másodpercre bánta meg a dolgot. Meg kell leckéztetnie, és nem abból a célból, hogy megszégyenítse a többiek előtt, egyszerűen csak meg kell tanítania rá, hogy ha harc közben az érzéseire hagyatkozik, akkor nem sokáig fog életben maradni egy igazi ellenféllel szemben.Megkeményítette a tekintetét, és rákiabált a lányra.-          Kellj fel!

Ha a lány a szúrós pillantásával ölni tudott volna, Gaston már rég holtan feküdt volna a földön. A férfi egy percig sem törődött vele, megvárta, amíg a nő felpattan, majd rárontott.-          Mi tagadás, van benne szenvedély. – súgta vigyorogva Yarwin a mellette álló Niának, aki inkább feszülten figyelte a küzdelmet, mintsem tréfásnak és szenvedélyesnek találta volna. Szinte könyörögve nézett Dhar Lar-ra, hogy állítsa le a harcot. Mikor a mágus megtette, Nia ökölbe szorított keze végre kiengedett.

Az ellenfelek a földön feküdtek, Méra épp Gaston nyakát szorongatta, a férfi pedig átkulcsolta a lány lábait és kezeit, és maga alá fordította a lányt. Amikor a mágus éles hangja megszólalt, Gaston azonnal felpattant a lányról. Pedig még szívesen elidőzött volna, hogy dühösen összezárt ajkaira szoríthassa az övét, de inkább felállt, hiszen tudta, hogy mennyire zavarná a lányt, ha a többiek előtt ilyesmit tenne. Elég bosszús volt már azért is, hogy nem ő győzött.-          Jól van. Gaston, ti együtt fogtok gyakorolni Mérával. Tanítsd meg őt arra, amire kell. – mondta a férfinak, és sokat mondóan nézett rá a lányra, aki rögvest elszégyellte magát.

-          Nos, azt hiszem, mindenki tudja, mit kell gyakorolnia. Most reggelizzetek meg, azután kezdhetitek is. Nem vesztegethetünk egy percet sem. Yvonne, téged a toronyban várlak. – adta ki az utasítást a mágus, majd, mint aki jól végezte dolgát, kisétált a teremből.

Mikor a többiek elindultak az étkezőbe, hogy egyenek valamit, Méra megragadta Gaston karját, és visszatartotta, hogy megmondja neki a magáét.-          Na, ide figyelj! – sziszegte. – Mindent megteszek, amit kérnek tőlem, beleértve azt is, hogy veled gyakoroljak, és elviseljelek a közelemben, de csak a tisztánlátás kedvéért, mindent a királynőért és a királyért teszek, és mert Dhar Lar apám barátja volt. De ha csak egyszer is úgy bánsz velem, mint az előbb, én esküszöm, hogy elvágom a torkodat.

Gaston lefeszítette a nő kezét a karjáról.-          Nem, kisasszony, te figyelj ide! – ugyanaz a keménység volt a hangjában, mint mikor az előbb rákiabált. Megragadta a lány állát, és mélyen a szemébe nézett - Az elmúlt négy évben egyszer se toltad ide a képed, hogy megnézd, mi történik az udvarban. Ennyit a nagy hűségedről! Másodszor pedig, mielőtt megfenyegetsz, ellenőrizd, hogy meg van e minden fegyvered hozzá!

Felemelte a tőrt, amit észrevétlenül csent el Méra oldalán lévő tokjából, majd látványosan elhajította.A lány most nem volt mérges, inkább meglepte, hogy Gaston ilyen hangon is képes beszélni vele.  Sosem gondolta volna, hogy ugyanazzal a fegyverrel fordul majd ellene, amivel ő próbálkozott. Keménységgel, és megvetéssel. Sértődötten nézett a férfi után, aki lassan, és magabiztosan sétált ki a teremből.

5. rész

Reggeli után Nia azon kapta magát, hogy Yarwin íját tartja a kezében. Nem emlékezett mikor kérte, hogy kipróbálhassa, de egyértelműen nem tűnt olyan egyszerűnek a használata, mint ahogy a férfi bánt vele.Kint álltak az udvarban, és a szemerkélő esőben egy szalmabábút lövöldöztek. A lánynak elfáradt a keze. Nem beszélve a kidörzsölődött ujjairól, ami égett, mint a tűz, de az istennek sem árulta volna el. Nem, Nia túlságosan büszke volt ahhoz, hogy panaszkodjon. Nem mellesleg, mindig is arra tanították, hogy a nyavalygás nem segít a fájdalmon, és megoldásra sem lel benne. Így hát szótlanul újra felhúzta az íjat. Yarwin mögébe állt, és beállította a könyökét a megfelelő szögbe.-          Így. Most húzd fel még egyszer, és vegyél egy mély levegőt, ahogy mutattam. Rendben. Most összpontosíts a bábura, és a célra, ahol el akarod találni. Csak lazán, Nia. Ha készen állsz, akkor engedd el és közben fújd ki a levegőt.

Yarwin hátralépett, hogy teret hagyjon a lánynak. A férfi látta, hogy minden gondolatát arra a bábura összpontosítja. Törékeny teste megfeszült, néhány nedves hajszál kiszökött a hajfonatából. Pontosan úgy festett, mint egy harcos istennő, akinek nem volt elég önbizalma, hogy ezzel tisztában legyen. Yarwin csodálattal nézte csinos arcát, és mikor a lány előtte az íjat, még jobban meglepődött. Pontosan a bábu szívébe talált, bele a piros jelölés közepébe.Nia örömében elsikította magát, és beleugrott a férfi nyakába.-          Sikerült, sikerült, sikerült! Szíven találtam a nyilammal!

-          Igen. – mondta a férfi, és vigyorogva simította meg a nő haját. – Kétségtelenül.

Nia észrevette mit is csinál éppen, és zavartan távolodott el a férfitól. Megint ugyanolyan távolságtartó lett, mint általában. De a szeme még mindig csillogott az örömtől.-          Megpróbálhatom még egyszer?

-          Soká megy még le a nap. – kacsintott rá az Alakváltó.

Yvonne törökülésben ült a földön, és annyira koncentrált, amennyire csak telt tőle. Kizárta az esőcseppek kopogását a tetőn, a körülötte lévő gyertyák lángjának lobogását, a gondolatokat, amiket most nem engedhetett meg magának. Egy ötágú csillag közepén ült, öt gyertyával körülvéve. Haját felkötötte a tarkójára, hogy ne zavarja, köpenyét levetette és félre dobta. Már öt perce ült, így csendben, de még semmi sem történt. Ismételgette magában az ősi szavakat, amelyeknek működniük kellett volna teljes összpontosítás mellett, de eddig még semmi sem történt.A mágus ott ült a sarokban egy kisszéken, és figyelte az Igézőt. Olyan sok mindent látott benne, hogy még maga is meglepődött rajta. Most, hogy a lány nem vette észre, belelátott a fejébe, hogy a múltja után kutasson. Oly sok fájdalom, és kín, oly sok erő, amit még nem használt ki. Igen, meglehetősen sok dologgal nem volt tisztában. És megannyit nem is tudott kordában tartani.-          Az Igézők atyjára, képtelen vagyok rá. – mondta a lány dühösen, és felpattant. A gyertyák lángjai felcsaptak.

Na igen. A hirtelen indulata az egyik, amit nem tud visszafogni.-          Nem összpontosítasz eléggé, Yvonne. Ahhoz, hogy meg tudd csinálni, ki kell zárnod minden mást. De te olyan hangosan gondolkodsz, hogy a lovász is meghallja, aki épp a lovak alól ganélyozik.

Yvonne kissé eltátotta a száját, majd a mágus elé lépett.-          Taníts meg erre. Tanítsd meg, hogyan keressek valaki után az elmémmel. Ilyenkor kilépsz a testedből? Erről van szó?

Dhar Lar öblös nevetése visszhangzott a toronyban.-          Az istenekre, te aztán buzgó teremtés vagy. Nem Yvonne, egyszerre csak egy igét tanulj meg. – fenyegette meg az ujjával. - Most pedig ülj vissza, és addig ülsz ott, amíg képes nem leszel a tisztán látásra. Sokkal nagyobb előnyre kell szert tennetek odakint, mint néhány perc.  Gyerünk, ülj vissza arra pentagrammára.

-          Ahogy akarod, uram. – hajtott fejet a lány, és elszégyellte magát, amiért követelőzött a mágussal.

Visszaült, és újra elkezdte mormolni a szavakat, amiket az imént tanult meg. Összpontosított, és felidézte magában Méra arcát.Ő választhatta ki az alanyt, akinek a következő perceit meg kellett jósolnia. Méra nagyon is érdekelte őt, az erős, dühös mégis érzékeny lány, aki elvesztette az apját. Talán pont emiatt érdekelte, hiszen ez közös volt bennük. Érdekesnek találta a harcossal való kapcsolatát is. Az érzések, amelyek közöttük voltak, olyan erősen vibráltak, hogy szinte szikrázott az aurájuk, amikor egymás közelében voltak.Miközben Yvonne gondolkodott, nem vette észre, hogy a gyertyák lángjai, akár csak az előbb a haragjától, felcsaptak, és néhány centivel a föld felett lebegtek. Szeme kipattant, de észre sem vette. Látni kezdett.Mérát látta, amint elszánt arccal Gastonnal harcol. Egy fejsze volt a kezében, a férfinál pedig egy kard. A nő mindent erejét beleadta egy-egy támadásba, és nem csak azért mert e férfi erős volt és magasabb nála, hanem gyors is. A lány fürgén mozgott vékony termetével, és nem félt kezdeményezni harc közben. Gaston közben beszélt hozzá. Nem hallotta a férfi szavait, de így is tudta, hogy a lányt ingereli velük. Méra arcát elöntötte a forróság, és egyre meggondolatlanabbul támadott a férfira. Gastonnak nem kellett sok idő, hogy lefegyverezze a lányt.Méra ingerülten a hajába túrt, el akart sétálni, de a férfi visszatartotta. Magyarázni kezdett neki, de a lány megrázta a fejét, és elrántotta a karját. Veszekedtek, mint mindig. Jellemző.Azután hirtelen Gaston sétált el, a lány nagy meglepetésére. Méra pedig ott maradt a nagy teremben, és leült a hideg kőre. Könnyek csillantak meg a szemében, de nem engedte ki őket. Yvonne érezte a belőle áradó szomorúságot és kétségeket. Úgy érezte, hogy meg kell szabadítani a lányt tőlük, de nem tehetett semmit. Nem nyúlhatott bele az érzéseibe, mert tudta, hogy ez egyedül Mérára tartozik. Tehetetlenül nézte, hogyan marcangolja magát, és várta, mi fog történni. A lány még ült egy keveset, majd hirtelen felpattant, felemelte és elhajította a mellette lévő fejszét, ami nekicsapódott a falnak. Azután csak nézte egy darabig, majd erőtlenül kisétált a nagyteremből.Yvonne egy hatalmas sóhajjal tért vissza a valóságba, a gyertyák pedig visszaestek a helyükre. Lassan elmosolyodott, és győzelemittasan a mágusra nézett.-          Sikerült. Láttam őt. Láttam mit fog csinálni a következő percekben.

A mágus dolga végeztével felállt, és elindult az ajtó felé, majd visszafordult.-          Akkor most menj, és keresd meg. Szüksége lesz valakire, aki megérti.

Yvonne összehúzta a szemét.-          De nem hajthatok végre rajta tisztító varázslatot. Az szabályszegés lenne.

-          Tudod, Yvonne, néha egy egyszerű beszélgetés is ér annyit, mint egy varázslat. – mondta bölcsen a mágus, azzal elhagyta a toronyszobát, és az ódon faajtó nyikorogva csukódott be mögötte.

Yvonne pontosan úgy tett, ahogy Dhar Lar mondta neki. Lement, és megkereste Mérát a nagyteremben.Ott ült a hideg kövön, arcát a kezébe temette, mellette a fejsze, amit még nem hajított el. A lány jöttére úgy kapta fel a fejét, mint aki megneszelte a vadat. Hiába volt csendes az Igéző, Méra érzékei olyan élesek voltak, hogy nem tudta nem észrevenni a lány jelenlétét.Yvonne óvatosan közelítette meg, kedvesen nézett rá. Leült szembe a vadásszal, és pár pillanatig csak mosolygott rá. Nem vidáman, inkább együtt érzően, és várakozóan. Várta, hogy Méra elfogadja a jelenlétét annyira, hogy beszélni tudjon vele. Kellett ez az óvatos és időigény megközelítés, ha róla volt szó. Mikor a lány arcáról eltűnt a zavar, és megnyugodni látszott, Yvonne megfogta a kezét. Méra vonakodott kissé, nem szerette, ha szinte idegenek érintik meg, és bele zavarnak a magánszférájába, de valahogy úgy érezte, hogy Yvonne-nak ezt elnézheti. Most az egyszer.-          Méra. – szólalt meg a nő lágyan. – Nem ismerjük még egymást, de szeretném, ha tudnád, én itt vagyok. Bármikor, ha szükséged van valakire. Tudod, én is…én is elvesztettem az apámat.

Méra nem szólalt meg, ezért tovább folytatta.-          A mi falunkban szokás, ha egy lányt feleségül akar venni egy férfi, előtte meg kell küzdenie a leendő ara apjával. Csak annak adják oda a lányaikat, akik elég erősek ahhoz, hogy leküzdjék őket, így tudják, hogy a lányaik biztonságban lesznek, miután már nem ők vigyáznak rájuk. A nők felénk nem dönthetnek a házasság kérdéséről, ha egy harcos szemet vet egy nőre, így megkaphatja, anélkül, hogy nekünk bármilyen beleszólásunk lenne a dologba. Mivel a harcos, aki el akart venni elég nagy hírnévnek örvendett, és sokan felnéztek rá, nem panaszkodtam, hogy engem választott. Így hát megküzdött az apámmal, és legyőzte. Szó eshetett a házasságról, és apám áldását adta. Egy nappal a menyegző előtt apám rájött, hogy a férfi, aki el akar venni, féltékenység miatt megölte az előző feleségét. Álmában vágta el a torkát. Senki sem tudott a dologról, mert rablótámadásnak volt álcázva, de egy szemtanú, a férfi fivére részegen elkotyogta apámnak.

-          Apád pedig meg akart védeni tőle. – szólalt meg hirtelen Méra. Yvonne bólinott.

-          Közölte a harcossal, hogy nem vehet el, és el kell hagynia a falut, mielőtt még ő maga végez vele. Egymásnak estek. Végül apám maradt alul.

Az Igéző elhallgatott, lesütötte a szemét. Olyan élesen élt benne a kép, hogy talán sosem halványul el.-          A szemem láttára vágta le a fejét. Akkoriban kevésbé tudtam irányítani a képességeimet, így hát a haragom és a gyűlölet eluralkodott rajtam. Megfojtottam. Varázslattal. Ott térdelt előttem, fuldoklott, szemei vérben forogtak, én pedig egy percig sem sajnáltam. Egy átkozott percig sem. A képességek használata nem volt megengedett, mindeddig titokban varázsoltam. Mivel ott minden falusi szemtanúja volt a dolognak, ezért bezártak. Anyám elfordult tőlem, engem okolt a dolgokért. Nem maradt senkim, és semmi, amiért tovább harcolhattam. Végül megszöktem, és ide jöttem. Falviába.

Méra összeráncolta a homlokát. Tudta, hogy a lány nem ide valósi. Túlságosan is kilógott a sorból.-          Honnan jöttél?

Yvonne hallgatott egy kicsit, majd elmosolyodott, és megpaskolta Méra kezét.-          Nem szeretnék mindent elárulni magamról ilyen hamar. Én csak szerettem volna, ha tudnád, mással is történnek rossz dolgok, sőt, talán rosszabbak. Persze mindenkinek a saját terhe a legnehezebb. Nem kell mindennel egyedül megbirkóznod, Méra. – nézett rá a lány kedvesen, és még jobban megszorította a kezét. – Ami pedig Gastont illeti…

-          Nem akarok beszélni róla. – komolyodott el a lány arca, és elhúzta a kezét. – Ő tehet mindenről.

-          Nem. Ez nem igaz. Nem ismerem még jól, de azt tudom, hogy jó ember, Méra. Nem hibás, és ezt a szíved mélyén te is tudod.

-          Nos, - állt fel a vadász, - köszönöm a kedvességedet, Igéző, és hogy megosztottad velem a veszteségedet, de azt hiszem, nem ismered elég jól a történetet ahhoz, hogy ilyen kijelentéseket tégy.

Megint itt vagyunk. Méra bezárkózik. Ahogy mindig.-          Egy nap, majd rájössz, hogy igazam van. - szólt a távozó lány után.

A nő nem fordult hátra. – Talán.

6. rész

A következő napokban annyit gyakoroltak, amennyi csak az erejükből telt. Nia Yarwintól vett órákat, és jókat mulatott, amikor a férfi az átváltozásaival szórakoztatta. Yvonne a képességeit igyekezett fejleszteni, bár néha fájdalommal és izzadsággal járt, mire visszafogta féktelenségét, és koncentrálni tudott a varázsigére. Olyan dolgokat tett, amiket ezelőtt sosem, és a legjobb az volt benne, hogy büntetlenül tehette. A legjobbtól tanult, egy igazi mágustól, a Hetek egyikétől, aki hajlandó volt megosztani vele, amit tud, és addig ösztönözte, míg végül sikerült egy-egy varázsige.

Gaston megpróbálta kordában tartani Méra makacsságát és rábírni, hogy elfogadja a tanácsait. Többször sikerült hatnia rá, mint ahogy számított rá.

Napokig csak odabent gyakorolhattak a csarnokokban, mert úgy zuhogott az eső, mintha sosem akarta volna abbahagyni. Hideg volt az idő, ahhoz képest, hogy tavasz volt, de a földművesek sokkal jobban örültek ennek. Jót tett az eső a terményeknek, és a földnek. Akkor is, ha ez nem éppen volt előnyére a gyakorló csapatnak.

Az étkezések alkalmával megosztották egymással, mi újat tanultak, és örömmel meséltek a sikereikről egymásnak. Méra volt az egyetlen, aki nem tudott ilyen önfeledten csevegni az újdonsült csapattal, akik érthetetlen módon ilyen jól összebarátkoztak, de a többiek nem vették rossz néven, tudták, mire számíthatnak tőle, és nem hibáztatták érte. Egyszerűen csak elfogadták a tényt, hogy a lány megtartja a két lépés távolságot.

A király és a királyné rendszerint velük étkezett, mint ahogy a harcosok is, akik ugyanolyan tisztelettel bántak velük, mintha csak közéjük tartoztak volna. A kiváltságos körhöz, amit a Legyőzhetetleneknek hívtak. Azokhoz az emberekhez, akik az életüket tették a király kezébe, mint egy jelképet hűségük zálogául.

Méra közéjük akart tartozni. Mindig is, amióta az eszét tudta, ahogyan az apja is tag volt egyszer. Nem érdekelte, hogy nő volt, egyszerűen csak harcos akart lenni. Értelmet akart adni az életének. Sosem értette azokat a nőket, akik naphosszat a ház körül sertepeltéltek, főztek, meg morcsos szájú gyerekeket neveltek. Semmi céljuk nem volt, csak hogy a férjük kénye kedvére tegyenek. Milyen unalmas élet lehetett az? Nem, nem az a fajta nő volt, aki meleg tűzhelyet akart, és öt gyereket az asztal körül. Volt idő, egy pillanat csupán, amikor vágyott gyermekre, és meleg tűzhelyre, de az az idő úgy elmúlt, mintha sosem lett volna.

Gaston felé pillantott. Az istenek a megmondói, hogy semmit nem érez iránta többé. Talán…kedves ismerősök újra lehetnek. Ismerősök, akik jól kijönnek egymással. Yvonne-nak igaza volt, nem tarthatja meg örökre a haragját. De nem fog felejteni.

-          Amérea. – szólalt meg egy harcos az asztal másik végéről. Nagydarab, kopasz férfi volt, egy sebhely húzódott végig az arcának egyik oldalán. Amikor odaszólt a lánynak, mindenki felkapta a fejét.

-          Mond csak, ki mernél állni ellenem? – kérdezte vigyorogva, és kihúzta magát. – Egy barátságos mérkőzés erejéig. Úgy hallottam, nincs szükséged rá, hogy kesztyűs kézzel bánjanak veled.

A lány felhúzta egyik szép ívű szemöldökét, és letette a boros poharát.

-          Vajon miért akarnál megszégyenülni a bajtársaid előtt? –kérdezte negédes mosollyal az arcán. A harcosok felnevettek, és a mellette ülők taszigatni kezdték a férfit.

-          Esküszöm neked, hogy ha sikerül legyőznöd, feleségül veszlek. Pont egy ilyen harcias nőre van szükségem az oldalamon.

-          Mi a neved?

-          Ó, milyen faragatlan vagyok. – felállt és kissé meghajolt. – A nevem Sedrick, hölgyem.

A harcosok jót mulattak, még a király is mosolyra fakadt. Méra arca kipirult.

-          Gúnyolódsz rajtam, Sedrick? – kérdezte Méra kimérten.

-          Eszem ágában sincs, drága hölgyem, minden, amit mondtam, őszinte volt. Nem kívánok egyebet, mint hogy igazi, belevaló gyerekeim születhessenek, akik majd öröklik tőlem a földemet és a hagyatékomat, egy olyan erős nőtől, mint te.  Az alapján, amit hallottam rólad, biztos vagyok benne, hogy benned rálelhetek arra a nőre.

-          Ez egy igen komoly ajánlatnak hangzik, Sedrick. – mondta a királyné mosolyogva, és belekortyolt az italába.

-          Drága úrnőm, te ismersz engem, mond meg a hölgynek, milyen csodálatos élete lehetne mellettem.

-          Efelől nincs kétségem. De azt hiszem, ebben a kérdésben Mérának kell döntenie. Okosabb nő annál, mintsem üres szavakban higgyen.

Méra köszönetképpen a királynéra mosolygott, majd eltökélten Sedrick felé fordult.

-          Van egy ajánlatom a számodra.

-          Bármi is legyen az. – bólintott a férfi, és máris elképzelte az esküvőjük napját. Na meg a nászéjszakát. Nem is kívánt mást, csak hogy maga alá gyűrhesse ezt a gyönyörű fehérnépet.

-          Ha sikerül legyőznöd, feleségül megyek hozzád, és annyi gyereket szülök neked, amennyit csak akarsz. – Sedrick szeme felcsillant, a többiek már a győzelméről beszéltek. -  Azonban – szólalt meg a lány – ha én nyerek, teljes jogú tagja leszek a Legyőzhetetleneknek.

A harcosok kissé megdöbbentek, és a királyra néztek. Kvaldo végignézett a nő elszánt arcán, és az apját látta benne. A barátját, aki visszaköszönt Méra makacs természetében. Bólintott, és felemelte a poharát.

-          Holnap délben eldől, harcos lesz e belőled, Amérea.

A harcosok éljenezni kezdtek, és fogadásokat kezdtek kötni, ki a barátjuk, ki a lány győzelmére. A király és a királyné suttogtak egymásnak valamit, majd Mérára néztek. Mindketten felemelték a poharukat, és ittak az egészségére. A vadász hálásan meghajtotta a fejét, majd Niához fordult, aki izgatottan bökdöste az asztal alatt.

-          Mi bajod?

-          Elment az eszed? – suttogta, és áthajolt az asztalon. – Komolyan gondoltad amint az imént mondtál? Képes leszel hozzámenni valakihez, akit még csak nem is ismersz?

-          Nos, – mondta Méra, és fölényesen felszegte az állát – egyáltalán ne legyél biztos benne, hogy le fog győzni. Egyébként pedig, elmegyek, mielőtt a családalapítás megvalósításán kezdene mesterkedni.

-          Elképzellek sok kis Sedrick-kel az oldaladon. – vigyorgott Yarwin, és harapott még egyet a friss kenyérből. – Igazán mulatságos gondolat.

-          Fogd be, mielőtt a torkodra akasztom a falatot. – fenyegette meg Yvonne, és oldalba bökte. – Semmi közötök ahhoz, hogy kihez megy hozzá. Egyébként is, kicsit bízhatnátok a képességeiben. Méra jó harcos.

-          Erről van szó. Köszönöm, Yvonne.

-          Szóra sem érdemes. Mellesleg, tudom, hogy nyerni fogsz.

-          Miért? Láttad? –kérdezte Nia.

-          Nem, dehogy, annyira előre még nem vagyok képes látni. Egyszerűen csak érzem. Itt bent – tette a mellkasára a kezét.

-          Nos, akkor emeljük poharunkat Mérára, az újdonsült Legyőzhetetlenre. – emelte fel a kupáját Yarwin. – Vagy élvezd ki az utolsó éjszakádat, mint férjtelen hölgy.

Méra elfintorodott a férfi sokatmondó pillantása láttán, és felemelte ő is a maradék italát.

-          Bárhogyan is legyen. – mondta mosolyogva, és kiitta az utolsó cseppeket.

Éppen a szobájába tartott, amikor Gaston utána eredt a lépcsőn. Elkapta a lány karját, aki reflexszerűen a tőre után nyúlt.

-          Megvesztél? – kérdezte ingerülten. A falon lévő fáklyák megvilágították a férfi arcát. Elrakta a fegyvert.

-          Mi a fene bajod van? – kérdezte a lány, és próbált megszabadulni a szorítástól. – Igazán felhagyhatnál vele, hogy a karomat szorongatod.

-          Hogy mondhattad, hogy hozzámész Sedrick-hez, ha ő nyer?

-          Azt csinálok, amit akarok.

-          Nem vártam tőled, hogy ilyen ostoba döntést hozol. Sedrick egy igazi asszony hajhász, a faluban minden lányt megbecstelenít, mielőtt férjhez mehetnének.

-          Akkor bolondok, hogy bedőlnek egy férfi hízelgő szavainak.

-          Te talán nem vagy bolond, hogy magadat ajánlod?

-          Még egyszer mondom, ha az előbb elment volna a füled mellett. Azt csinálok, amit akarok. – hajolt közelebb a lány, a szemei szikrákat szórtak. – Nincs jogod kérdőre vonni. Semmi közöd hozzá, kihez megyek férjhez.

-          De igen is, van hozzá közöm. – mondta a férfi dühösen. Gyűlölte, hogy ilyen közel van a lányhoz, akit egyszerre csókolna és fojtana meg. – Megígértem apádnak, hogy vigyázok rád. Mit gondolsz, mit szólna hozzá, ha odaadnád magad egy ilyen kéjencnek, háh?

Méra hátrahőkölt, és csendben maradt. Igaza van. Az apja nem örülne, de már nincs itt ugyebár. Gastonnak köszönhetően. Lehet, hogy megértené. Hiszen jól tudta, mennyire akarta, hogy bekerülhessen a király belső körébe.

-          Ez még tőled is övön aluli volt. Most pedig engedj el, ez már fáj.

Gaston elengedte, a lány pedig megdörzsölte a karját, ahol az imént a férfi ujjai szorították.

-          Méra…- a férfi hangja most lágy volt. Részben azért, mert bűntudata volt, hogy fájdalmat okozott neki, részben pedig megpróbált hatni rá. – Hidd el, más módja is van, hogy Legyőzhetetlen legyél. Megkérhetném a királyt, hogy fontolja meg. A…múltra való tekintettel, biztosan nem mondana nemet.

-          Ó, hát persze, kivételt tenne velem, csak mert az apám harcos volt, de akkor mégis hogyan tisztelnének? Nem csak tag akarok lenni Gaston, azt akarom, hogy egyenlőnek tekintsenek, és sosem fognak tisztelni, ha nem adok okot nekik.

Ez elég ésszerűen hangzott, de Gaston sosem ismerte volna be.

-          Én csak…vigyázni akarok rád. Nem akarom, hogy bajod essék.

Méra kissé meglágyult, majd tehetetlenül leengedte a karját. Túl fáradt volt hozzá, hogy megmondja a férfinak, rá egyáltalán nem kell vigyázni.

-          Nyerni fogok, Gaston. Igazán hihetnél bennem egy kicsit. Napok óta veled gyakorolok, tudod, mire vagyok képes.

-          Igen, és azt is, hogy Sedrick mire képes. Ismerem őt, megannyiszor harcoltam vele, nem könnyű ellenfél.

-          Nos, én sem vagyok az. – mondta Méra eltökélten. – Most pedig ha megbocsájtasz, szeretném álomra hajtani a fejem. Fáradt vagyok.

-          Persze. Méra…

A lány visszafordult, és várt. Egy percig csak nézték egymást, amíg a férfi meg nem szólalt.

-          Mindegy. Jó éjszakát. – azzal eltűnt a lépcsőfordulóban.

6. rész

Méra felkészítette magát arra, mi van akkor, ha véletlenül tényleg nem ő nyer a Sedrick-kel való megmérettetésben. Akkor bizony hozzá kell mennie a férfihoz, és be kell tartania asszonyi kötelezettségeit. Bár mindez semmit sem fog jelenteni, ha meghal a Külső Rengetegben.

Pontban délben összegyűlt a vár népe az udvarban. Ott voltak a Legyőzhetetlenek és a többi harcos, cselédek, lovászok és őrök. Még a faluból is eljöttek jó néhányan, hogy megnézzék, hogyan harcol egy nővel a király egyik katonája.  Izgatottan várták az összecsapást, hatalmas zsivaj volt a várudvarban. Volt, aki jó előre fogadást kötött, ki a harcosra, ki a lányra.

A király és a királyné előkelő helyet kapott az udvarban felállított páholyban. Amina aggódott Méráért, jobban, mint gondolta. A kislány, akit látott felcseperedni igazi nővé ért, egy olyan nővé, aki tudja, mit akar, és hajlandó megküzdeni érte. A szó szoros értelmében. Büszke volt rá ugyan, de jól tudta, Sedrick-et nem könnyű legyőzni. Mikor Méra a társai kíséretében megérkezett az udvarra, elszánt arca biztosította a királynét, hogy nem fogja hagyni magát.

-  Még meggondolhatod magad. – mondta neki Yarwin. – Gyerekek, kása főzés…áááá nem való az neked.

Méra gyilkos tekintete láttán a férfi megadóan felemelte a kezeit. Yvonne szembeállt a lánnyal, hogy sok szerencsét kívánjon neki.

-  Mindent bele.

- Most Legyőzhetetlen leszel, Amérea- fogta meg a kezét gyengéden a lány, majd elengedte. – Az első női Legyőzhetetlen.

Ekkor Gaston megérkezett, oldalán a magabiztos Sedrickel. Megálltak, Gaston mondott neki valamit, mire a férfi csak megrázta a fejét és legyintett.

Méra próbált szájról olvasni, de túl messze voltak tőle, hallani pedig esélye sem volt ilyen távolságból.

Gaston ekkor ott hagyta a férfit, beállt a király páholya mellé, Sedrick pedig elindult az üresen hagyott tér közepe felé. Felemelte a karjait, és vigyorogva beszélni kezdett.

- Ma végre megnősülök. – kiabálta, mire az emberek éljenezni kezdtek. Sedrick megállt az uralkodók sátra előtt, meghajolt, Kvaldo pedig bólintott neki.

Méra az oldalához kapott, hogy ellenőrizze, az apja kardja még mindig ott van e, ahova tette, majd elindult ő is a küzdőtér felé. Ő is megállt a király és a királyné előtt, és tiszteletteljesen meghajolt. Azután a két fél megállt egymással szemben, és vártak a jelre.

Kvaldo felállt, előre sétált a páholyból, és felemelte a kezét, hogy elcsittítsa az összegyűlteket. Mikor végre csend lett, beszélni kezdett.

- A küzdelemre a következő szabályok érvényesek: tilos maradandó sérülés okozása, az ellenfeleknek tiszteletben kell tartania a másikat, és szem előtt tartani, hogy a küzdelem csak jelképes, és nem halálig tart. Valamint tekintve az összecsapás miértjét, ez esetben nem fontos szempont az ellenfelek neme, tehát nem kell finomkodni harc közben. – tekintett a férfi a két harcosra. – Mindazonáltal, ha szükségesnek véljük, közbeavatkozhatunk, de csak is abban az esetben, ha a két fél elvesztené az eszét, és vérre menne.

A férfi visszasétált a helyére, és intett Gastonnak, hogy indítsa el a harcot. Gaston összeráncolt homlokkal Mérára pillantott, majd jelentőségteljesen Sedrickre nézett. Méra jól tudta, hogy valami nincs rendben, és mikor Gaston felemelte a karját, hogy elkezdhetik az összecsapást, a lány szinte nem is hallotta a nép hangos szurkolását a fülében dübörgő szívverésétől. Mikor először csapott össze a kardja Sedrickével, a nő megérezte a kezében lévő acél súlyát és erejét, és átjárta a testét egy bizsergető érzés, ami csak jobban felpezsdítette a vérét. Most nem csak azért harcolt, hogy ne kelljen férjhez mennie, hanem legfőképp azért, mert be akarta bizonyítani, hogy a Legyőzhetetlenek közé tartozik. Itt és most, a falviaiak és az uralkodók előtt. Talán meghal majd ott a Rengetegben, miközben a pegazus vérét próbálják meg elhozni Falviába, és sosem lesz lehetősége rá, hogy Legyőzhetetlen legyen. Így legalább úgy mehet el erre a küldetésre, hogy az apja nyomdokaiba lépett, és megszerezte magának ezt a kiváltságos címet.

Sedrick állba vágta kardjának markolatával. Egy percre kalandozott el csupán a figyelme, és máris ez történt.

Méra hátratántorodott, fájdalmas hang tört fel a torkából. Szája sarka felrepedt, és folyni kezdett belőle a vér. Ruhája ujjával igyekezett letörölni, és közben a szeme sarkából látta, ahogy Gaston idegesen toporog a páholy mellett.

A lány felbőszülve a vigyorgó Sedrickre pillantott, és felemelte a kardját.

- Egy pont a javadra. – vetette oda. – Most én jövök.

A nő nekirontott. El kellett ismernie, hogy Sedrick valóban kemény ellenfél, és nehezen talált fogást rajta, mégis valahogy úgy érezte, ennél többre is képes lenne a férfi. Aztán hirtelen le is fegyverezte őt, a harcos kardja elrepült pár méternyit tőlük. Mérát váratlanul érte ez a gyorsan jött fölény, és egy pillanatra tágra nyílt szemmel nézett a férfira. Sedrick kihasználta az alkalmat, hogy puszta kézzel nekitámadjon a nőnek, és megpróbálta a földre szegezni. Kicsavarta a nő kezéből a kardot, és azt is elhajította. Méra ököllel behúzott a férfinak, aki meg sem érezve az ütést elkapta a nő derekát, és mint egy könnyű szalmabábút, a földhöz vágta. A lány fájdalmasan felnyögött, és az éles kíntől egy pillanatra lecsukta a szemét, majd mikor újra kinyitotta, látta a fölé kerekedő Sedricket. A férfi lefogta mindkét kezét. Méra azonnal változtatott a pozíción. Lábával átkulcsolta erős vádliját, és minden erejét összeszedve átfordította a férfit, hogy ő lehessen felül. Sedrick egy óvatlan pillanatban elvette az egyik kezét Méra karjáról, hogy megragadja a nő haját, de a lány gyorsabb volt, és megragadva az alkalmat előkapta a tőrét a csizmája szárából.  A férfi torkának szegezte. Picivel jobban bele is nyomta a bőrébe az éles pengét, hogy visszaadhassa az imént kapott sérülést, és a férfi sem úszhassa meg vércseppek nélkül.

Ezzel úgy tűnt, hogy Méra nyert. Gaston odasétált, hogy lakapja a harcosról a lányt, és a magasba emelte a kezét.

- Íme, a győztes! – kiáltott, mire az egybegyűltek hangos tapsba, füttyögésbe, és kiáltozásba kezdtek.

Méra alig fogta fel, hogy ő nyert, és nem is értette, hogy győzhette le Sedricket ilyen könnyen. Gastonra nézett, hogy kérdőre vonja, hiszen meg volt róla győződve, hogy az ő keze van a dologban, de Kvaldo és Amina hirtelen megjelent mellette.

A nép moraja elcsendesült, és feszülten figyelték, hogy mit fog mondani az uralkodó.

- Ez a nő ma tanúbizonyságot tett bátorságáról és tudásáról. Bebizonyította, hogy a legjobb harcosaim közé tartozik! – kiáltott fel, mire a nép újabb üdvrivalgásba kezdett. Amikor felemelte a kezét, hogy folytathassa, lecsendesültek. Mérára nézett. – Ettől a naptól fogva a Legyőzhetetlenek közé tartozol és ugyanabban az elismerésben és kegyben részesülsz, amiben a kiváltságosok.

A nő hirtelen megfeledkezett a gyanújáról, és átjárt a győzelem íze. Meg van, amire mindig is vágyott, a hőn áhított cím.

- Köszönöm, felség.

Kvaldo rámosolygott, és felemelte a másik kezét.

- Éljen a tizenharmadik Legyőzhetetlen! – kiáltott fel, a nép pedig üvöltve visszhangozta a szavakat.

A nő ott állt, az emberek őt ünnepelték, és arra gondolt, milyen büszke is lenne most rá az apja, ha itt lenne. A többiek, Nia, Yarwin, és Yvonne odaszaladtak hozzá, hogy egyenként gratuláljanak neki. Sedrick is, csalódottan ugyan, de tiszteletét tette az új társának. Majd a többi tíz Legyőzhetetlen is megjelent, és felkapták a lányt, hogy körbevigyék az udvaron. Méra nagyon régen érezte magát ilyen boldognak. Sajgott a háta, fájt felrepedt ajka, de végre közéjük tartozott. Mindig is ez volt a vágya.

Nevetve kapaszkodott az őt felemelő harcosba, miközben észrevette, hogy Gaston se szó, se beszéd, elindul vissza a várba.

A nagyteremben volt, amikor utolérte. Éppen egy térképet tanulmányozott egy asztalnál a Külső Rengetegbe vezető útvonalról.

Fel sem pillantott, amikor a nő melléje ért.

- Tudom, hogy te csináltad.

- Nem, ami azt illeti, még Dahr Lar rajzolta fel délelőtt nekem. – válaszolt hetykén a férfi, és még mindig nem nézett fel a nőre.

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek. – mondta a lány ingerülten. – Nem tudom hogyan, de rávetted Sedricket, hogy engedjen nyerni a harcban. Tudni akarom, hogy mit ajánlottál fel neki.

Gaston lassan felegyenesedett, és kifejezéstelen arccal nézett a nőre.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Legyőzted. Tiszta küzdelem volt. – válaszolt nyugodtan, és összetekerte a térképet, majd elindult, hogy a szobájában tanulmányozza tovább. Messze a lánytól.

- Kérlek, mond, hogy nem te voltál. Hogy nem mocskoltad be a győzelmemet azzal, hogy a hátam mögött egyezséget kötöttél Sedrickkel. – mondta a lány, és a hangja elcsuklott, mert a sírás fojtogatta. – Mond, hogy nem kell még jobban gyűlölnöm téged.

Gaston megfordult a lány hangja hallatán, és így több méteres távolságból is látta a lány szemében a könnyeket. Nem engedhette meg, hogy ennél is nagyobb szakadék legyen köztük. Boldognak akarta látni a nőt. Olyannak, amilyen azelőtt volt.

- Nem tettem. – válaszolta a férfi halkan, és egy pillanatig elhallgatott. – Kiérdemelted, hogy közénk tartozz. Egyedül saját magadnak köszönheted.

Méra megfeszült vállai elengedtek, és megkönnyebbülés látszott rajta. Viszont még nem volt teljesen elégedett.

- Akkor mit mondtál neki a harc előtt? – kérdezte.

Gaston egy pillanatig elfordult, majd visszanézett a lányra, és a szemébe nézett.

- Hogy ne merjen nagyobb sérülést okozni neked. Különben megölöm.

Méra elfordította a tekintetét, hogy ne kelljen látnia a férfi pillantását, de a szívét nem tudta elfordítani, hogy ne érezzen. Egy pillanatig eltűnt a lány gyűlölete, amit a férfi iránt érzett, és ugyanaz a vágyakozó kamaszlány lett, aki évekkel ezelőtt volt. Viszont ez csak néhány pillanatig tartott, aztán a nő emlékeztette magát, hogy ez az, amit nem engedhet meg magának. A régi énjének gyökerestől el kell tűnnie. Csak a harcos maradhat, gyengéd érzelmek nélkül.

Gaston mindent megadott volna, hogy csókkal enyhítse a lány fájdalmas sérülését, de e helyett sarkon fordult, és mivel tudta, hogy választ nem fog kapni, kisétált a teremből.

7. rész

Aznap este hatalmas ünnepség lett rendezve Méra tiszteletére, Amina királynő utasítására. Ő maga felügyelte az ételeket, amelyeket a konyhán készítettek el, a legzamatosabb gyümölcsökből süteményt rendelt el, ellenőriztette a bort, ami az étkező terem hosszú asztalára került. Falvia legjobb zenészeit hívta el a várba, hogy örömzenét játszanak az egybegyűlteknek, és táncos lányokat rendelt, hogy ízléses táncot lejtsenek a dobok és sípok vidám hangjára. Kvaldo mosolyogva figyelte Amina elégedett arcát, ahogy az asszony az asztaltársaságot figyelte. A Legyőzhetetlenek mellett egy tucat kereskedő és nemes polgár is meg lett hívva az eseményre. A királynő ezt jó időpontnak vélte, hogy e találkozás alkalmával megbeszélhessék az üzletet egy ropogósra sült kacsa és lágy zene mellett. Aggódott a jó minőségű búza érkezéséért, amely a harmadik királyságból érkezett, és egy Kribrerin nevű kereskedő felelőssége volt, hogy minden második hónapban a szállítmányért induljon. A mirunok fenyegetése óta már majd’ egy hete késett az indulással, félt, hogy rátörnek az útvonalon. Épp ezért a közelébe ültette Kribrerint, hogy jómaga beszélgessen el vele, és talán meg tudja győzni arról, hogy a mirun támadás még nem végleges tény, a falviai követek úton vannak Mirunnia felé, hogy üzenetüket vigyék, és tárgyaljanak a békefeltételekről. Bár Kvaldo és ő is eléggé tartottak attól, hogy a mirun király nem másítja meg Falvia iránti vágyát, és erővel akarja majd megszerezni, Amina igyekezett ezt nem mutatni, hiszen a gabonára mindenképp szükség volt, főleg egy esetleges háború kialakulásának esetén.

Kvaldo az asztal másik oldalán bizalmas beszélgetésbe elegyedett a kovácsokkal, hogy a legnagyobb titokban induljanak el a hegyek közé és tartalék fegyvereket kovácsoljanak, majd rejtsék el a hegyek között, ahová az asszonyokat és gyerekeket fogják küldeni. A két főkovácsot lefizette, hogy el ne járjon a szájuk, mert felesleges még pánikot kelteni azzal a hírrel, hogy háborúra készülnek a mirunokkal. Minden esetre Kvaldo igyekezett a legnagyobb titokban felkészülni, és ha az ideje eljön, majd elmondja a népnek, és elküldi az asszonyokat és a gyerekeket a Biztonság Otthonába, ami a hegyek között lett kialakítva egy ilyen eshetőségre. Kvaldo minden hónapban maga ellenőrizte a barlangot, és új ételt hozatott a romlott helyett, annyit, amennyi kitarthat egy háború alatt. Apja uralkodása idején már többször is hasznát vették, reménykedett, hogy most nem lesz rá szükség.

Az asztalon felállított gyertyák a falon felfüggesztett fáklyák mellett kellemes, hangulatos fényt adtak az estének. Talán ez volt az oka, hogy Yarwin annyira volt, almalepényt tömött magába, és figyelt egy nagymellű barna táncosnőt, aki hívogató táncával jól láthatólag leginkább a férfi kedvére akart tenni.

- Mit fogtok legjobban hiányolni odakint? – kérdezte a többiektől, de le nem vette volna a szemét a táncos lányról. Pontosan tudta, neki mi fog hiányozni leginkább, mikor a Rengetegben lesznek.

- Nos, nekem a nővérem, Selest. – mondta Nia, és tágra nyílt a szeme, amikor a barna hajú bögyös hátrahajolt, és megérintette a bokáját táncolás közben. Hogy a pokolba tud ilyet megcsinálni? Fintorogva pillantott Yarwin kéjsóvár arcára, majd megrázta a fejét. Férfiak. – Most várja az első gyermekét, és sajnálom, hogy nem lehetek ott a szülésnél, hogy fogjam a kezét.

- Biztosan minden rendben lesz. – nézett rá Yvonne, és nyugatóan megszorította a lány ujjait. – Ne izgulj. Holnap mutass be neki, és összekötöm az elménket mágiával, hogy tudjam, mikor indul el a szülés és tájékoztatni tudjalak a fejleményekről. Nem lesz egyszerű, szükségem lesz a vérére is hozzá. De azt hiszem, megéri.

- Igazán hálás vagyok neked. – mosolygott rá Nia, majd az ajtó felé pillantott, mert észrevette a belépő Mérát, aki eddig nem volt jelen. Álomszépnek látta sötétvörös ruhájában, és virágkoszorúval a hajában. Szinte biztos volt benne, hogy a királyné rendelte el neki ezt az öltözetet.

- Gyönyörű. – mondta Nia, és a többiek is az ajtó felé pillantottak. Amina is észrevette a lányt, és elhalkította a zenét. A lányok abbahagyták a táncot. Amina felállt. Az asztaltársaság lassanként elcsendesült és mindenki a királynőre nézett, várva a beszédet.

- A tizenharmadik Legyőzhetetlen végre a körünkben van. Üdvözöljük őt.

A harcosok elővették késeiket az oldalukon lévő tokból, és a fegyver nyelével egyenletes tempóban ütni kezdték a faasztalt. Kvaldo felállt, a zavarban lévő Mérához sétált, és a kezét nyújtotta neki. A lány a férfi kezébe tette a sajátját, és engedte, hogy a király a helyére vezesse a kiválasztottak mellé.

Halkan megköszönte az uralkodónak, és elfoglalta a helyét. Méra annyira zavarban volt a nagy figyelemtől, hogy nem is nézett senkire, csak lesütötte a szemét. Eközben a király a helyére sétált, és felemelte a kupáját.

- Igyunk az első nőre, aki bekerült a Legyőzhetetlenek közé. Ma este Mérát ünnepeljük. De nem csak az ő egészségére iszom. A bajtársaiméra is. - mondta és a harcosaira pillantott. – Uralkodásom előtt is hűen álltatok mellettem, és ezután is számítok rátok. Megtiszteltetés a királyotoknak lenni. A Legyőzhetetlenekre!

Felemelte a poharát, mire a harcosok hangja egyszerre csendült fel ugyanezt a szót kimondva. Méra felnézett, és meglátta, hogy Sedrick külön neki is felemelte a poharát, mintegy tisztelete gyanánt. A lány mosolyogva viszonozta ezt.

A zenészek újra muzsikálásba kezdtek, a táncos lányok pedig folytatták az asztal körbetáncolását. Méra ekkor végre felnézett és észre vette, hogy Gastonnal szemben ül, aki igyekezett nem rá nézni. Mellette Nia és az Igéző foglalt helyet, aki éppen ételt pakolt a lány tányérjára, és teletöltötte a borospoharát, hogy lásson neki az evésnek. Méra megköszönte a gesztust, de nem látott hozzá. Eszébe jutott egy emlék a múltból, amikor az apja avatására jött el a várba. Ekkor találkozott először a férfival, akivel ugyanígy szemben kapott helyet az asztalnál, mint most. A férfi le sem vette róla a szemét egész este, de nem szólt hozzá. Egyikőjüknek sem kellett beszélnie, mindketten érezték, hogy valami elkezdődött. Aznap éjszaka megcsókolta. Méra ott állt az északi toronyban, a csodás teliholdat figyelte, és lenézett a vár lába előtt fekvő Falviára. Gaston utána ment- A lánynak hátra sem kellett fordulnia, érezte, hogy a férfi az. A szíve azonnal hevesebben kezdett el verni, a vére felforrósodott, arcába szökött a vér.  A férfi lassan odasétált, végigsimította hosszú haját, de még mindig nem szólt. Nem kérdezte meg a nevét sem, csak mellé állt, szorosan, maga felé fordította a lány arcát, és a szájához hajolt.

- Te leszel a feleségem. –jelentette ki, mint egy megmásíthatatlan tényt, és fogadalmat majd megcsókolta. A lány nem tiltakozott, nem is tudott. Hagyta, hogy a testét átjárja a forróság, és Gaston keze a derekára fonódjon, hogy még jobban magához szoríthassa őt. Ebben a csókban nem volt semmi gyengédség, sem ízlelgetés. Szenvedélyes volt, és heves, mintha csak olyan régen csókolta volna őt utoljára, és most végre újra megteheti. Ez volt az első találkozásuk.

Méra elhesegette az emléket, de nem vette le róla a tekintetét, hogy az önuralmát gyakorolhassa magán. Úgy kell ránéznie a férfira, hogy nem érez semmit sem iránta, még csak csírája sem maradhat meg ezen emlékek mély érzelmeiből.

Gaston direkt nem pillantott a lányra. Ő is észrevette, amikor belépett, akárcsak Nia, de nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, ő az. Amikor ránézett és meglátta a ruhájában, nagyot kellett nyelnie. Mintha csak az első alkalommal pillantotta volna meg, ugyanazt érezte. Ugyanazt a felismerést, mintha már látta volna valahol, vagy egy másik életben az övé lett volna. Sosem érzett még ilyen megnyugtató vágyat nő iránt. És most megint ott ült vele szemben, érezte a rózsaillatot, amit a fürdővizébe tehettek a királynő hölgyei, és hiába emelte fel a borospoharát, hogy igyon, a szomja nem múlt el. Érezte Méra tekintetét magán, és erőlködött, hogy ne pillantson rá. Az Istenek voltak rá a tanuk, hogy mennyire erőlködött. De a szíve győzött az esze felett, és rápillantott. Nem kellett volna. Méra meleg barna szemeiben hirtelen úgy merült el, mint a tenger háborgó fodraiban. A lány arcán feltűnő ráncok lassan kisimultak, és Gaston tudta, hogy őt is emészti az emlék, ami úgy tört fel mindkettőjükben, mint a makacs láva egy vulkán mélyéről.

Yvonne nagyon jól látta, mi folyik kettőjük közt. Egy kis mágiából nem lehet baj- gondolta, és mivel Dhar Lar nem volt jelen, úgy érezte megengedhet magának egy kis csínyt. Mindkettőjük érdekében. Sőt, a saját érdekében is, hiszen neki is kellemetlen érzéseket okozott, hogy ezt kellett látnia. Mivel Nia és Yarwin nem figyeltek rá, mert éppen azon veszekedtek, Yarwinnak miért nem kellene ma éjszaka ágyba vinnie a barna hajú táncost, a boszorkány észrevétlenül az asztal alá tette a jobb kezét, és halkan elsuttogva a szükséges szavakat Gaston felé suhintott, hogy ráküldje a varázslatát.

- Most is kellesz, Méra. Ugyanúgy, mint akkor. – mondta  a lánynak, majd megrázta a fejét, mert nem értette miért mondta ki a szavakat, amikor tudta, hogy nem akarja, sőt igyekezett minél mélyebbre szorítani őket Aztán észrevette Yvonne arcát, és a lány kikerekedett szeme megerősítette benne, hogy ő volt. Yvonne tudta, hogy Gaston rájött a csínyre, és rögvest bűnbánóan nézett rá. A férfi dühösen pattant fel az asztaltól, és mielőtt elment, úgy nézett az Igézőre, mint aki tudatni akarja vele, még számolni fognak ezért. 

x